Gyökerek | A hangszervonók kialakulása | A nagybőgő vonó kialakulása
Gyökerek
Vonónak nevezzük azt a többnyire természetes anyagokból készített feszített szőrű pálcát, melyet a játékos jobb kezében tartva a bal kezében lévő húros hangszer húrjához érintve, húzva megszólaltatja. A magyar von szavunkból ered a pálca vonó megfelelője. S mint ilyen, olyan hangszert szólaltat meg, melyet meg kell húzni, vonni. A hangszer család típusát is ezzel a szóval jellemezzük: vonós hangszerek, mely a chordofon (húros) hangszerek nemzetségébe tartozik. Ennek a nemzetségnek tagjai a ma elterjedt hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő, illetve a viola család hangszerei, de a kínai térd hegedű is.
Az első hangszerek vonói valószínűleg harceszközökből alakultak át „hangképző szerszámmá”- hangszerré. Az egyik legősibb fegyver - az íj – kifeszített húrja mind a pengetős, mind a húros és vonós hangszerek elődjének tekinthető. Kezdetekkor az íjat mintázó vonó - ami egy ívesen kifeszített pálcára erősített szőr volt – egy rezgőtesthez és játszólaphoz erősített húrhoz érintve keltette a hangokat. Az angol bow, a német Bogen, a francia arc, az olasz arco szavak is mind az íjra, mind a vonóra értendők, mely a közvetlen közös eredetet jelölik.
Az első hangszerek vonói valószínűleg harceszközökből alakultak át „hangképző szerszámmá”- hangszerré.
A reneszánsz és a barokk korban a vonó szőrének feszítettségét még mindig a domború hajlat erőssége határozta meg. A barokk korban a térd között játszó hangszereken, violákon, gambákon domború, vagy egyenes pálcák alsó fogása volt elterjedt, ahol a gyűrűs ujj szabályozta a feszességet. A hegedű szerű hangszereken már szinte egyenes pálcájú vonók terjedtek el, a szőr feszességét a vonó tartó jobbkéz ujjai határozták meg, felső fogásban.
A lenti képen a bal oldalon levő egyes vonókon szélesebb kápa az alsó /gamba/ fogáshoz illettek, úgy alakították ki őket, hogy a pálca és a szőr közé több ujj is beférjen.
Az angol bow, a német Bogen, a francia arc, az olasz arco szavak is mind az íjra, mind a vonóra értendők, mely a közvetlen közös eredetet jelölik.
A hangszervonók kialakulása
Egészen a XVIII. századig a vonó szerkezetileg nem alakult át jelentősen. A kápában megkötözött, a húr megszólaltatására szolgáló lószőr feszessége nagyrészt a pálca természetes rugalmasságától függött, és ezen legfeljebb a játékos ujjainak szorításával változtathatott valamelyest. A kápa szerkezet feltalálása állandó feszítést adott a szőrnek, miáltal a játék minősége is egyenletessé vált. A vonó mai alakját és szerkezetét a francia Tourte-család fejlesztette ki. Az öreg Tourte 1740-1775-ig dolgozott a vonó tökéletesítésén (a keresztnév bizonytalan), elsősorban a kápaszerkezetet alkotta meg, annak csavarorsós mechanizmusát. Kisebbik fia, ifjabb Francois Tourte (1745-1835) G. B. Viotti olasz származású hegedűművésszel karöltve alakította ki a vonó ma ismert formáját, méreteit, súlyát, s határozta meg anyagát. ő volt az első vonókészítő, aki tudatosan a pernambuk („Pao Brasil", „pernambucco", vagy latin nevén „chesalpina echinata") fát választotta alapanyagként. A pálca homorú lett, így máshogy feszíti a szőrt, jobban rezeg a pálca. A vonófejet csonttal látta el, ami nemcsak esztétikus, de védelmet is nyújt. A hegedű-, brácsa-, és csellóvonók végleges formáját, öt fontos kritérium alapján határozta meg:
| hegedű | brácsa | cselló | |
| súly (g) | 57-63 | 70 | 80 |
| szőrhossz (cm) | 64-65 | 64-65 | 62 |
| összhossz (cm) | 74 | 74 | 71 |
| fejmagasság (mm) | 22 | 25 | 28 |
| képmagasság (mm) | 21 | 23 | 24 |
Párizsban a következő, vonókészítéssel is foglalkozó kimagasló egyéniségű hangszerész Jean-Baptiste Vuillaume, ki 1822-ben nyitotta meg műhelyét. Magához hívta Jean-Perre Marie Persoist, aki 1823-tól 20 éven át nála dolgozott. Tanítványa lett Dominique Pecatte 1826-tól, aki a mai modern vonó végső simításait elvégezte, ugyanis kápáit már fém sínnel látta el. Ide tartozott még Jean-Joseph Fonclause valamint Pierre Simon. A következő párizsi generáció Francois-Nicolas Voirin, Nicolas Maline, Francois Peccatte, Joseph Henry. Az utolsó generáció Jean-Joseph Martin, Charles-Claude Husson, Prosper Colas és Charles Peccatte. Charles Peccatte adta tovább a hagyományt a következő iskoláknak, amelyeket Eugene Sartory és Alfréd Lamy nevei fémjeleznek, akik után, mondhatni megszakadt a párizsi-vonal.
Míg Párizsban Tourte, Vuillaume és mestereik ontották magukból a jobbnál jobb vonókat, Franciaország másik részén, Mirecourtban szintén vonókészítő műhelyek álltak talpra, melyek a szaktudást és a francia vonókészítő hagyományt átmenekítették a XXI. századba. 1824-ben alapította Francois Bazen vonókészítő műhelyét. Óriási műhelyt tartott fenn, kb. 30-40 alkalmazott és családtag dolgozott az irányítása alatt. A család legkiemelkedőbb tagja Charles Nicolas Bazin volt, aki többek közt a Fétique-fivérektől tanulta a szakmát. Fia, Louis Bazin szintén nagyszerű mester volt, kidolgozásban talán egy kicsit túl is szárnyalta apját. E családból a XX. század elején született Charles Alfred Bazint érdemes még megemlíteni. Ebben a városban készítette szintén híres vonóit a Morizot család a XIX. század közepétől. A XIX. század végén emelkedett fel az Ouchard család, közülük messzemenően a legtehetségesebb Bemard Ouchard volt. Vonóit kétségtelenül csak a legnagyobb mesterek (Tourte, Pajeot, Pierre Simon, Dominique Peccatte, stb.) munkáival lehet egy szinten említeni. S hogy a vonókészítés „francia módra" még ma is létezik, ez neki köszönhető. Ő alapította meg ugyanis 1949-ben a mirecourt-i vonókészítő iskolát, amely a mai napig igen jó mestereket bocsát útjukra. A mirecourt-i iskola 1973-76-os generációjának volt tagja Martiné Devillers és Gilles Duhart mellett Pierre Guillaume, aki – a hazánkban is széleskörben ismert- Berndt Etzlernek tanítója.
A nagybőgő vonó kialakulása
A nagybőgő vonó szerkezetileg azonos a hegedűvonóval, a hasonlóságok sora azonban itt véget ér. A bőgő vonónak egy nagy, 12-15 kg-os testet, 1,5-3 mm vastag húrokat, s több mint egy méteres lengő húrhosszt kell mozgásba, rezgésbe hoznia. Ez nagy energiát igényel, ehhez méretezték a pálcát, mely rövidebb, de sokkal erősebb, mint a hegedűvonó. Korábban a hegedűvonónál sokkal rövidebb volt a nagybőgő vonó, mára azonban 58-59 cm-es szőrhosszával hosszban megközelítette azt, a mind jobb anyagok alkalmazásával sikerült súlyát is minimálisra csökkenteni, bár még így is minimum kétszer súlyosabb a hegedűvonónál. A barokk korban a többi vonófajtához hasonlóan a vonó domborúan ívelt, vagy egyenes volt, a szőr feszítettségét a vonós kéz ujjai tudták befolyásolni. A nagybőgő vonó fokozatosan vette át az újításokat, s forrott ki mai, végleges formájához és méretéhez. A nagybőgő pálca lehet oktagonális azaz nyolcszögű vagy kerek kialakítású. A szőr szélessége 17mm és 200-250 szál fehér vagy fekete szőr szükséges a kedvező megszólaláshoz.
Kezdetben a nagybőgő vonót nagy, széles kápával látták el s ezzel játszottak a játékos kezének a vonó rúdján való elhelyezkedése szerint alsó vagy - ritkábban a nagyobb erőkifejtés miatt - felsőfogással. A különböző fogásmódok egy külön ezzel foglalkozó menüpontban kerülnek részletezésre, itt most csak annyit kell megjegyezni, hogy a bőgővonó fejlődésének története - a hangszertest többféle eredetéből adódó sokféleségéhez hasonlóan - elágazott és kétféle fogásmód s így kétféle vonó alakult ki.
A két vonótípus a következő: az egyik nagyobb, magasabb kapával a német fogásnem részére, a másik pedig keskenyebb, csellószerű kápával a francia fogásnemhez.
A német vonó fejlődése Domenico Dragonetti (1763-1846) olasz származású nagybőgő virtuózhoz köthető, hiszen az alsó vonófogás módot is róla nevezték el.
A Dragonetti féle és az azt követő vonókkal szemben előrelépést jelentett a Nürnberger vonó, amit 1792-ben Christian Gottlob Nürnberger alkotott meg. Ezekhez bükk-, cseresznye- vagy berzsenyfát használt s a vonó csúcsát kalapácsszerűen képezte ki. Az első Pfretzschner vonó 1880-ban készült. A vonórudat lakkozta és a csúcs a ma is használatos alakot mutatta. Hermann Richard Pfretzschner (1857-1921) Markneukirchenben tanulta hangszerkészítést, majd 1874-ben Párizsba utazott, hogy ott Vuillaume francia mesternél tanuljon tovább. Hazatérése után 1880-ban céget alapított, és 1901-ben megkapta az udvari szállítói címet. Eleinte Tourte, Vuillaume és Voirin nyomán dolgozott, majd kialakította saját modelljét. A német kápán időközben kisebb változtatásokat eszközöltek. Megemlítendő a Buttler-, illetve a Findeisen-modell, de ezek jelentősége nem nagy.
A francia fogásnemhez megfelelő vonó kialakítására csak a XIX. században történtek próbálkozások ugyanis a francia vonófogáshoz kezdetben a Dragonetti vonót használták, mely még meglehetősen rövid és ívelt volt.
1883-ban Verrimst, a párizsi Conservatoire tanára kezdeményezésére megrendeltek a Grand et Bernandel cégnél egy nagybőgő vonót. Ez már kellően hosszú volt, rúdja homorú, a szőr felülete pedig körülbelül 15 mm széles. A francia vonó további finomítására Arthur Vigneron műhelyében került sor. Az ő nyomán 1903-ban M. Thomasin készítette el a francia fogásnemhez szükséges, már tökéletesnek mondható vonót. Ennek hossza 67 cm, szőrfelülete 22 mm széles, súly pedig 120 g. A mai vonók lényegében ezzel megegyezők, csak a szőrfelület keskenyedett körülbelül 17 mm-re. A francia vonó legkorábbi elkötelezett híve volt Giovanni Bottesini (1821-1889), a szintén olasz származású bőgő virtuóz, kinek birtokában volt már jóval a francia kísérletezések előtt egy hasonló pálca. Bottesini egy 1861-ben diákjának írt levelében közli, hogy vonóját 1838-ban vásárolta egy Fiando nevű nagybőgőstől. A fennmaradt vonó eredetét, melyet ő szerényen „Il devastatore” -nak, a pusztítónak nevezett, sikerült azonosítani. Az olasz Alpok Masserano nevű falucskájában, Milánótól 80 km-re nyugatra élt egy Statini nevű vonókészítő, ki lucfenyőből készítette el, a képen látható vonót.
Manapság már csupán súlybeli kísérletezések folynak, melyeknek a játszhatóság szab határt. Még az 1800-as évek közepén a nehéz vonó mellett tette le a voksát a német August Müller nevű darmstadti nagybőgő játékos, kit Hector Berlioz is megemlít egyik memoárjában. Egy másik, jelenkori példát említve a francia vonóik súlyát növelték meg egyes holland szóló játékosok, névszerint Rudolf Senn és Hans Roelofsen. Ők 250 grammos vonót használnak az intenzív hang érdekében. Ez a súly a könnyű vonókezelést még pont nem akadályozza, bár az ugratott vonásnemek vélhetően speciális technikát igényelnek.
A német vonó alakulása:
A német és a francia vonó adatainak összehasonlítása:
|
|
Német kápás vonó |
Francia kápás vonó |
|
súly |
120-140 g |
|
|
szőrhossz |
54,5-57,5cm |
|
|
pálca hossz |
69-70cm |
|
|
össz hossz |
76-78cm |
|
|
csúcs magassága |
36-40mm |
|
|
kápa magassága |
44-48mm |
|
|
szőr szélessége |
17mm |
|