Ma 2026. augusztus 10. hétfő, Lőrinc napja van.

Milyen elnevezéssel illessük a nagybőgő különböző részeit?

A nagybőgő részei | A nagybőgő akusztikai részei | A nagybőgő értéke | A nagybőgő anyagai | A rezonáns tető – lucfenyő

A nagybőgő részei

Ahhoz, hogy jobban el tudjuk különíteni és meg tudjuk határozni a nagybőgő különböző részeit, sematikus ábrán tájékozódva mutatom meg az egyes részek elnevezéseit. Néhol szakszavakat, néhol inkább becenevet használunk. A sematikus ábrán egy gamba formájú, domború hátú bőgőt látunk.

Felülről lefele haladva:

A fej csigában végződik, alatta kiszélesedik, és helyet ad a kulcsoknak, amelyekre a húrok vannak feltekerve, ez a húrszekrény. A Csigát oldalnézetből megszemlélve középen van a csigaszem, a körülötte lévő csigavonal a csigarózsa. Körülbelül 2 teljes fordulat után kezd el lefutni, általában a húrszekrény  aljában, szakállban végződik.  A kulcsok áttétet képezve forgatják a tengelyt, miáltal a finomhangolás is lehetséges. A nyak a testhez, korpuszhoz a nyaktuskóval csatlakozik, egy nyakhajlati ívet képezve. A nyakhajlat íve, kiképzése, helye a játékos számára fontos tájékozódási pont a fekvésváltások sorában.  A húrok a húrszekrényből kilépve a felső nyergen, vagy szemöldökfán nyugszanak, ez a húrok felső felfekvési pontja. A szemöldökfa név jelentése önmagát magyarázza, ugyanis a játékos szemöldökével kell egymagasságban lennie. A nyak szöget képez a testhez csatlakozva, és a test felsőrészén egy hézag keletkezek, ezt nevezzük előállásnak. Az előállás nagysága határozza meg a nyak dőlésszögét és így húrok feszességét is, ennek gondos megtervezése tehát fontos a játékos komfortérzete szempontjából. A nagybőgő teste a rezgőtest, mely a képzett hangokat felerősíti, három részre tagolódik, felső övre, C övre és alsó övre. A húrok felöli oldal a tető, szemben a lapos, vagy domború kiképzésű hát van. Az oldalszegély a káva vagy káva rendszer.

A hangszer teste belső megerősítést kap, melyen az egész hangszer statikai stabilitása nyugszik.

Ezek mind alul mind felül a hangszer teljes szélességében a tőkék.  A kávarészek találkozásánál, a C övek csúcsában találhatók kisebb belső megtámasztásként az oldal tőkék. A tetőn két nyílás található, az f nyílás, vagy f luk, ezen keresztül jön ki a képzett hang, nagyobb mozgásteret, rugalmasságot ad a tetőnek. Itt helyezik be szemből jobb oldalra közvetlenül a láb talpa alá a lelket  – egy hengeres farudat -, mely megtartó szerepével további összeköttetést biztosít a tető és a hát között, egyben a tető rezgéseit közvetlenül a hátra továbbítja.  A szemből a bal oldali nyílás mentén található hosszanti irányban a tető belső oldalához ragasztva szinte az egész korpuszon végigfutva a gerenda, vagy basszusgerenda.  Statikai szerepe a tető domborulatának megtartása a húrok nyomása alatt is, illetve második neve igen beszédes, a basszus hangokat emeli ki. A láb két talpával érintkezik a tetővel. Szemből a jobb oldali talpa alatt található a lélek,  bal oldali talpa alatt fut a basszus gerenda. A Húrláb, vagy híd az egyik legfontosabb közvetítő elem, a húr rezgéseit, hangját adja tovább a tetőnek, így rezgetve be az egész testet. A láb talpának teljes felületen való érintkezése a tetővel azért is fontos, ugyanis nem mindegy, hogy a csatolt rezgés mekkora felületen megy végbe. A húrláb az f nyílások közepén ejtett bemetszés, az úgynevezett menzúra vonalak képzeletbeli összekötő egyenesén fekszik. A hangszer alján, az alsó tőkét átfúrva található a cuca, vagy láb, mellyel a hangszer magassága állítható a játékos méreteihez. Sokszor a cucához egy dróttal, a húrtartó dróttal erősítik oda a húrtartót, melynek feladatát az elnevezése már meghatározza. A húrtartó drót a test legalsó pontján átívelve, a derékszögű hajlást tompítva egy ébenfa áthidalón, az alsó nyergen fekszik fel, így adva meg a húrok harmadik felfekvési pontját. A húrtartó drót a húrtartóba csatlakozik be erős kötéssel, ugyanis ezek tartják a húrok húzó erejét, mely nagybőgőnél akár 100 kg is lehet. Ha a hangszer alján nem a cucára kötik, akkor erre egy külön gomb szolgál a húrtartó gomb. Elmondható még, hogy ha a káva és a tető illetve a káva és a hát illesztésénél hagynak egy kis peremet, azt randnak hívjuk, ha nem, akkor perem nélküli illesztésnek. A tető és a hát szélén díszítés fut körbe, berakásnak vagy intarziának hívjuk. Díszítő jellegén túl fontos szerepe még, hogy az ütődések következtében keletkező esetleges szálkásodás, repedés hangszertest közepe felé terjedését megakadályozza, védje az anyagot a tovább repedéstől.

A képen nem látható lapos hátú nagybőgő belsejében van pár, a domború hátúban nem lévő elem.  Ezek a hátgerendák, vagy bordák, melyek a hátlap ellenállóságát növelik a belső erők és a külső hatások ellenében. Általában 3 ritkább esetben 4 borda van vízszintesen ragasztva az övek közepén. A középső gerenda széles lapos, ezen nyugszik a lélek, lélekgerendának is mondjuk, a két szélső gerenda keskenyebb s általában magasabb, ezek a főgerendák. A ritkán behelyezett 4. gerenda a középső és a felső gerenda között helyezkedik el, segédgerendának nevezzük.

A nagybőgő akusztikai részei

Akusztikai szempontból tekintve - mint legfőbb rezonáns lapok - a tető és a hát fontos részei a hangszernek. Az ezeket belülről összekapcsoló lélek szerepe szintén nagyon fontos. A hangszert alkotó többi elem is nem csekély mértékben fontos, ugyanis a hangszerre, mint organikus rendszerre kell gondolni, hol akár a húrtartó drót anyagának és méretének megváltoztatása is kihatással van az egész rendszerre, magyarán változik a nagybőgő hangja! Tehát a hangszer összes eleme egyben annak akusztikai része is. Ilyen részletekbe menően azonban most nem kerül kifejtésre minden apró részlet.

 A tető, mint rezonáns lap a legfontosabb eleme egy hangszernek, ugyanis ide érkeznek be elsőként a húrlábról a húron, vonóval vagy pengetéssel keltett rezgések. Nagyon fontos, hogy a tető hogyan reagál ezekre a rezgésekre, hogyan, milyen ütemben veszi fel a rezgéseket, melyik hullámhosszt erősíti, melyiket gyengíti és hogyan, milyen sebességgel adja tovább a test többi részének. Épp ezért ott a legkidolgozottabb egy hangszer, ahol egyáltalán nem is látszik: a tető belső részén. A tető belső része ugyanis a legteljesebb mértékig átgondolt, s arra van kihegyezve, hogy minden bőgőn keltett hangra jól rezonáljon, s azt saját hangjával gazdagítva továbbadja a test többi részének.  Mint most már látjuk, a fa rezonáló képessége igen jó, tehát a levegőnek is jól felerősítve adja át rezgési energiáját hanghullámok formájában. Nem véletlen, hogy a hangszerkészítők a rezonáns tető pontos kiképzését féltett titokként őrzik. A belső kiképzést nagyban meghatározza annak anyagminősége. Nincs két egyforma hangszer, a fa mindig egyedi kidolgozást kíván. Épp ennek hiányát lehet tapasztalni a gyári hangszereken, mert nem történik meg a finomhangolás. Általánosságba bocsátkozva a tető hosszanti irányban a láb szélességével körülbelül megegyező sávban a legvastagabb, 9-12mm, míg a négy oldalán különböző mértékben vékonyabb, ez a terhelés elviselése miatt van így. Tehát ott, ahol nincs nagy teherviselés, melyet a húrok húzóereje generál, a tető ki van könnyítve, hogy jól rezonáló maradjon. Ezt le is ellenőrizhetjük egyszerűen azzal, ha a tető oldalait hüvelykujjunkkal megnyomkodjuk. Érezhető, mekkora erő szükséges ahhoz, hogy a tető picit megmozduljon. A tető elsődlegesen a léleknek adja tovább rezgéseit, majd tovább terjedve a kávarendszernek. A lélek mérete, anyaga és helye kulcsfontosságú a rezgés átadás szempontjából, erről a nagybőgő beállításai menüpontban is szólok még.

A hát, megkapva a rezgéseket, visszadobja azt a tető felé s a keletkező hang az f-nyíláson át távozik. Megoszlanak a vélemények arról, hogy a lapos vagy domború hát jobb-e a rezgések és a hang visszavetése szempontjából. Az mindenesetre bizonyos, hogy jelentős az eltérés a két háttípus akusztikai válasza között.  Ha a régi mesterek munkáit megfigyeljük, nem lehet egyértelmű véleményt alkotni, épült lapos és domború hátú nagybőgő is, ugyanúgy, mint napjainkban. Andrew W. Brown az IWK (Institut der Wiener Klang) akusztikai laborban készített méréssorozata alapján 2004-ben írt dolgozatában ezt a témát taglalja hosszasan. Inkább a hangszín változást lehet megfigyelni, mint minőségromlást a két háttípus között. A lapos hátú általában direktebb, közvetlenebb, fókuszált, élénkebb, míg a domború hátú kerekebb, sötétebb hangú. Ezeket a hatásokat több kísérlettel is megpróbálja igazolni. Akit a teljes dolgozat iránt érdeklődik, itt megtalálhatja angol nyelven.

Akit az akusztika világa továbbra is lenyűgöz, annak érdekesség lehet Anders Askenfelt svéd akusztikus tudós 1982-ben a KTH-ban publikált vizsgálatsorozata, mely a nagybőgő sajátrezgésének és minőségének viszonyát boncolgatja (lapos hátú bőgőkön végezte a kísérletet). Itt letölthető angol nyelven. Megemlítendő még Fervágner Csaba 2013-ban írt disszertációja, mely összefoglalása a nagybőgő egyediségének, sokoldalúságának. Hangszíntesztet, méréseket tartalmaz arra a kérdésre választ keresve, mit tartanak az emberek jó bőgő hangnak, mi lehet ennek a hátterében. Címe „A nagybőgő akusztikája” s innen letölthető.

A nagybőgő értéke

Az, hogy egy új hangszer milyen minőségű fából, vagy egyáltalán fából készül, s ki készíti, sokszor az értékét is meghatározza.

Erre a mondatra talán rögtön egy sor olyan gondolat jutott az olvasó eszébe, melyek magyarázatra szorulnak: -És a hang nem számít? –Miért nem a hangtól lesz értékes a hangszer? -Valaki csak a szakszerűséget, az anyagot és a kidolgozást tekinti mérvadónak?

A válaszok nem könnyűek. Először is külön csoportba tartoznak a hangszerészek és a zenészek. A hangszerészeknek nem feltétlenül elsődleges, hogy a hangszer jól szól, ők az anyag, kidolgozottság, forma, lakk, tehát az összkép alapján ítélik meg a hangszert és teszik meg voksukat az értékét illetően. Nem így gondolkodik egy zenész, kinek ez a tudása hiányos, őt csak az érdekli, hogy a hangszer neki tetszőn, jól szóljon. Az, hogy ki csinálta, milyen különleges módszerrel, milyen isteni lakkal, nos, ez ritkán hozza a lázba. A név még igenis számít, mert egyfajta minőségi garanciát jelent, de a többi nem sokat. Azt lehet mondani, hogy míg a hangszerészek próbálnak tárgyilagosak lenni,  s abból következtetéseket levonni, a zenészek empirikusak s a nehezen megfogható s mindenkinek mást jelentő „jó hangot” keresik. Most a racionális elveket megpróbálva követni, az

E szempont szerinti besorolás alapján:

A legmeglepőbb az, hogy egy drága új hangszer nem is feltétlenül fából készül. Évtizedek óta kísérleteznek olyan hangszerrel, mely az időjárás viszontagságainak, a nagy hő és páratartalom ingadozásoknak ellenáll. A megszülető hangszer anyaga a karbon lett, és meglepő módon egész nagybőgő szerű hangja van, színe grafit szürke, az előállítási költsége miatt azonban kifejezetten drága. Ennek a hangszernek semmi köze ugyanakkor a természetességhez, az egyediséghez, a finom, érzékeny beállításokhoz. Ahhoz, amit egy hangszer ránk, emberekre, a társadalmunkra, kultúránkra nézve jelképez. Úgy is gondolhatnánk, a klasszikus nagybőgő XXI. századi módon – szénszálból és gyantából - újragondolva. A hangja vélhetően a formájából adódóan bőgőszerű, a gyártó szerint kifejezetten jók a paraméterei.  Ide kattintva elérhető a gyártó honlapja.

Bár Magyarországon kívül Európában és az amerikai kontinensen számos hangszerkészítő új mester hangszereiért sokkal magasabb árat kér, mégis úgy érezhetjük, a karbon bőgő a lélektani határ felett van. A valódi, új mester hangszerek évtizedekig lassan szárított, válogatott, egyenes szálú, minőségi fa alapanyagokból készülnek. A hangszerész mester kézjegye a hangszer minden részén tetten érhető, a lakk egyedi. A hangszer belsejébe egy cetli van beragasztva a készítő nevével, a készítés helyével és dátumával.  A hangszer mellé kapunk egy tanúsítványt – Zertifikatot - is, melyben a készítő igazolja, hogy a hangszer az ő műhelyében készült, és minden részletében egyedi alkotás. Ez az irat garancia a későbbiekben arra, hogy megkülönböztethető legyen a későbbi másolatoktól, hamisítványoktól.

Sorban a következő a kópia mester hangszerek, másolatok nagyon híres, nagyon öreg és drága hangszerekről, melyek ára szintén igen számottevő, mivel szintén öreg az anyag, mesteri a kidolgozásuk és a lakkjuk.

A sort kis mesterek olcsóbb anyagokból készült hangszerei követik, melyek kidolgozása és lakkja ugyan mesteri, de hangjuk általában elmarad a legteljesebb, megalkuvás nélküli hangtól.

A hangszermanufaktúrákban elérhető áron készült nagybőgők kompromisszumot jelentenek mind anyagában, mind kidolgozásában, némely hangszer hangja azonban ezen feltételek mellett is egész jó. A manufaktúra hangszereknek maradnak még egyedi jellegzetességei, ugyanis a hangszerépítés részfeladatainak felosztása – a munka megosztása -  a mesteremberek, segédek között – a szakemberek között - a részegységek egyediségét jelenti. A teljes hangszert tekintve azonban egy kisebb csoport, egy műhely közös munkájának gyümölcse, hisz a tervek előre kidolgozottak, egy bizonyos sémát követve épül meg a hangszer, improvizálásra nincs mód.

A manufaktúra jellegű hangszerek ékes példája - a Magyarországra eladott hangszerek viszonylatában jelentős - Románia hangszer kínálata. Más országokba is tekintélyes mennyiségben exportálnak, sok esetben még „fehéren”, azaz lakk nélkül.  A terület erdői igen szép és jó minőségű hangszerfát adnak. Románia területén, Erdélyben több manufaktúra cég is létezik, melyek széles kínálatukkal és több variációs rendelhető lehetőséggel tartják fenn a potenciális vásárlók, zenészek, hangszerészek érdeklődését. Az egyik ilyen legnagyobb és legismertebb cég a Gliga hangszermanufaktúra.

Az iparosodás a XX. században a hangszerkészítést is elérte, a mai napig léteznek hangszer gyárak, ahol a fő szempontok a tartósság és olcsóság. Ezek a hangszerek nélkülözik az egyediséget. Kedvelt anyaguk a rétegelt lemez, mert tartós, nem reped, nem vetemedik. Ehhez kemény, vastag lakk társul, szintén a védelmi, tartóssági szempontok figyelembe vételével. A beállításokra az elnagyoltság jellemző, hangjuk fedett, nazális, feszített, kifejezetten rossz. Elsősorban iskolák, otthoni gyakorló hangszerek, népzenészek alkotják a célközönséget.

Meg kell említeni, mint jelentős piac és a gyári hangszerek versenyképes alternatívája: a kínai eredetű nagybőgőket. Ezek a hangszerek fából készülnek, mégpedig igen tetszetős, szép erezetű fából, kidolgozásuk, lakkjuk alapján a manufaktúra és a kis mester hangszerek között helyezkednek el, áruk azonban jelentősen olcsóbb. Megkérdőjelezhető tartósságuk, bizonytalan eredetük és sokszor nem kielégítő hangjuk az, mely kompromisszumokat meg kell említenünk, ha valaki ilyen hangszert választ magának. Ezen hangszerek közt több árkategória van anyagminőségtől, kidolgozottságtól függően, így szép hangú, mesterhangszer benyomását keltő hangszerekkel is szép számban találkozhatunk.

A nagybőgő anyagai - miből lesz a cserebogár (egy nagybőgő)?!

Egy nagybőgő tartóssága, minősége, megbízhatósága, rezonálóképessége nagymértékben a faanyagtól függ. Tulajdonképpen a felhasznált faanyag minősége, utókezelése és kidolgozása sokmindent előre determinál. A hangszerkészítő mester feladata a már halott fából élő hangszert készíteni. A hangszerészség nagy szaktudást igénylő, tapasztalaton alapuló mesterség, mert az anyag, amellyel dolgoznak nem homogén. Ezért nem lehet mindenre kiterjedő általános érvényű szabályokat alkalmazni, sokszor kell improvizálni, vagy az adott anyaghoz rugalmasan igazodni. (A legértékesebbnek és legszebb hangúnak tartott Stradivarik keletkezése minden lépésfolyamatában keresték a Stradivarik hangjának titkát! Nézték, hogy hol és mikor vághatták ki azokat a fákat, hogyan szállították, folyón, vagy szárazföldön, hogyan aprították, vágták e vagy hasították, hogyan és meddig szárították, milyen anyagokkal kezelték, napon érlelték e, milyen formaterveket használt Stradivari, milyen szögeket, íveket, anyagvastagságokat használt, s végül milyen lakkot tett hangszereire.)   

Az idők során szintén tapasztalati úton alakult ki az egyes részekhez legjobban bevált és nagy többségében alkalmazott faanyagok használata:

  • tető: lucfenyő
  • hát: jávor, habos vagy szemes, nyár, de egyedi estekben dió, körte, kőris, alma, esetleg bükk
  • kávarendszer: azonos a hát anyagával, általában jávor, vagy nyár
  • nyak, csiga: jávorfa, esetleg bükk
  • fogólap: ébenfa, vagy egzóta, paliszander, wenge
  • húrtartó: ébenfa, paliszander, esetleg wenge (gyengébb minőségnél feketére festett gyümölcsfa)
  • lélek: lucfenyő
  • láb: jávor (nem habos), annál jobb minél „tükrösebb”
  • enyv: csont enyv, hal enyv, bőr enyv

A felhasznált anyagokból most a két fő fafajtát mutatom be részletesen:

A rezonáns tető – a lucfenyő

A fenyőféléknél a lombos fáktól eltérően a fatestet olyan sejtek alkotják, amik nem differenciálódtak csak a vízszállításra, vagy csak a szilárdításra, egyszerre végzik mindkét funkciót. Az évgyűrűhatár élesen elkülönül, ezért biztosabban megállapíthatók az évgyűrűk, mint a lombos fáknál. Az egyes fenyőféléket megkülönbözteti egymástól a geszt (a nedvességszállításból kikapcsolódott rész) és szíjács aránya, a geszt és gyantajáratok jelenléte vagy hiánya.

A közönséges lucfenyő (Picea albies) fáját még a régi korokban találták a lantkészítők a legalkalmasabb hangszerfa rezonáns tetőnek.  A lucfenyőfélék nemzetségébe több mint 30 fafaj tarozik. A lucfenyő széles körben elterjedt az északi mérsékelt öv hegyvidékein és a tajgában. Tűlevelű, a „karácsonyfánk” vásárlásakor gyakran találkozhatunk vele. A lucfenyő rostszerkezete egyenletes, párhuzamos és sűrű, kevés gyantát tartalmaz, nincs színbeli eltérés a geszt és a szíjács között. Törzse egyenes, könnyű és rendkívül rugalmas. Nagyon kedvezőek a szilárdsági, rugalmassági és a szívósságra utaló tulajdonságai. A korai és késői pászták különbözősége miatt kiváló hangvezető képességgel rendelkezik. Jól munkálható, faragható. Mindezek a tulajdonságok emelik hangszerfává. Az előbb említett tulajdonságok mindegyike azonban a fák csupán kis százalékában található meg, ezért a fákat osztályozni és szigorúan válogatni kell.

Az egyenes törzsű, ritkás oldalhajtású fák kivágásának legkedvezőbb kivágási időpontja a tél beállta, mikor a vízfelvétel minimális, s a fa nyugalmi állapotban van. A fák fejlődését, felépítését, térfogattömegét leginkább a talaj és az éghajlati viszonyok szabályozzák. Ez a két tényező egymást kiegészíti, a magassági zónák talajszerkezete is rendszerint az ott uralkodó időjárási viszonyoktól függ. A termőhely ezek szerint még két egymás mellett növekvő fánál sem ugyanaz, hisz a talajviszonyok, a megvilágítás kis területen is változik.

A régebbi idők hegedűkészítői a törzset maguk munkálták meg és egy szerencsés vásárt követően lehetőségük volt ugyanabból a törzsből dolgozni. Sok ismert mester is éveken át ugyanabból a fatörzsből dolgozott, ezt láthatjuk például Stradivari és Guarneri munkáin is, több hegedűjük fája ugyanis olyan jellegzetes jegyeket visel, amiből megállapítható, hogy ugyanabból a törzsből készültek.

A fák hangerősítő tulajdonsága a sejtüregek nagyságától és a sejtfalak nagyságától függ. A fenyőfa rezonanciájában a sejtszerkezeti elrendezéssel összefüggően a fa térfogattömege és a rugalmassága játssza a fő szerepet. Ha könnyű a hangszerfa, akkor a gerjesztett rezgéseket könnyen átveszi, de kis tehetetlensége miatt hamar lecsillapodik, amint a gerjesztés megszűnik. A súlyos fa viszont nehezebben hozható rezgésbe, de tovább tart az utórezgése. A hangszerépítésben a gyors rezgésátvitel és a csillapítás késleltetése a cél. A fa rezonáló képessége inhomogén felépítése, vagyis a korai és  késői pászta különbözősége miatt jó.

A jó hangszerfa ismérvei a következők. A puha tavaszi pászta sejtjei nagyon érzékenyek a leggyengébb rezgésimpulzusra is megmozdulnak és lehetővé teszik a súlyosabb kései pászta szabad mozgását. A kemény részek a rezgést jól vezetik és a puhább részekbe beágyazva a rezgést tovább képesek fenntartani. Így segítik elő utóhangzást. Az olyan fák adják a legjobb eredményt, amelyeknél a puha korai pászta és a vékony acélos szálú kései pászta között éles, hirtelen az átmenet. A jó hangfa kiválasztásánál érdemes mellőzni a nagyon súlyos, tömött, durva szálú, differenciált növésű fákat, valamint az igen ritka, könnyű, vattás anyagú, gyenge rostozatúakat is. Hangszerfának csak az egyenes szálirányú, tehát növekedés közben nem csavarodott törzsű egyedek alkalmasak, amelyeknél az évgyűrű szélesség 0,5-2 mm közötti tartományban van. A fenyőknél a bélhez közelebb eső évgyűrűk szélesebbek és a kéreg felé haladva pedig sűrűsödnek. Kevés az olyan fa azonban, amelynél egyenletesen keskenyednek, ugyanis az éghajlati viszonyok évről-évre változnak és ennek függvényében az évgyűrűk vastagsága is szabálytalanul változik. A jó minőségű hangszerfákhoz az egyenletes eloszlású törzsrészeket kell kiválasztani.

A fa kiválasztása után következik a megfelelő szárítás, mely nagyon fontos fázis a későbbi feldolgozhatóság érdekében. A fának el kell érnie a szoba száraz állapotot melynél a nedvességtartalom 6-12% között mozog, vagy legalább a légszáraz állapotot, melynél a nedvességtartalom 12-18%.

A hát és a káva – Juharfa

A juharfa a lombos fafélék szórtlikacsúak részéhez tartozik, elterjedt az északi félteke mérsékelt éghajlatú területein, több mint 200 faja ismert. A szórtlikacsúak a gyűrűslikacsúakkal szemben a fatestben a bő üregű sejtek szétszórva helyezkednek el. Egyenletesebb szerkezet jellemzi őket és az évgyűrűhatár kevésbé határozott.

Évszázadokkal ezelőtt szívesen választották a hát a káva és a nyak anyagának puhafákat és csak lassan ismerték fel, hogy a lucfenyő a juharfa, vagy másnéven jávorfa egyesítésével eredményezi a legjobb hangzást. A káva és a hát nyárból, kőrisből, dióból, gyümölcsfákból való kifaragása lassan elmaradt, ma már csak elvétve találkozhatunk ilyen hangszerekkel. A juharfa hangszerfaként való használata is hosszú idejű megtapasztalások eredménye. Könnyű, igen rugalmas, szilárd, tartós, jól hajlítható, szépen munkálható, kitűnően rezonál és igen esztétikus. A sima növésű juhart ma már inkább csak olcsóbb hangszerekhez használják, pedig rezonáló képessége éppoly jó, mint a fodros, habos fajtáké. Ugyanúgy, mint a fenyőnél, itt is kerülni kell a nagyon puha és könnyű növésű, laza rostozatú anyagot, úgyszintén az igen súlyosat is.

Forrás: