Bevezetés | A nagybőgő kialakulása és formai fejlődése

Bevezetés

Mielőtt még rátérnék a nagybőgő kialakulásának és formai fejlődésének történeti áttekintésére, tekintsünk mai szemmel a nagybőgőre.

A nagybőgő a vonós hangszerek családjának azon tagja, amely a hangszercsoport által kiadható legmélyebb hangok képzésére alkalmas. Ránézésre a teste arányaiban zömökebb, szélesebb, a nyaka rövidebb, mint a vonós család többi tagja; méretei mindig elismerést váltanak ki a laikusokból. Annak oka, hogy egy rögzült forma és méret helyett a hangszertestnek számtalan formai kialakítása létezik, az eredetében keresendő, ugyanis mind a hegedűcsaláddal, mind a mára már zenekarban nem használt viola da gambával rokon. (Violákkal, gambákkal, korhű hangszereken előadott barokk koncerteken találkozhatunk.) A bőgőt vonóval vagy pengetve lehet megszólaltatni, hangja mély, sötét tónusú, de igen erőteljes. A vonóval megszólaltatásnak is többféle gyakorlata alakult ki, szintén a kettős eredetű rokonság miatt: így beszélhetünk felső illetve alsó vonófogásmódról, mindkettő egyaránt elterjedt. Pengetve ritmikus, erőteljes, jól kihallható basszus hangja miatt a jazz, blues, rockabilly, rock and roll, country, tangó zenék alapvető ritmus és basszus hangszere. A népzenében általában három húros nagybőgőn játszanak, rövidebb vonóval megszólaltatva, a biztos harmóniai bázist adva.

A nagybőgő az egyetlen olyan vonós hangszer, melynek húrjai egymástól kvartokra és nem kvintekre vannak hangolva.

Transzponáló hangszer is egyben, ugyanis a lejegyzett kottaképhez képest a hangok egy oktávval lejjebb szólnak. Alsó üres húrjai a kontra oktávot, felső üres húrjai a nagy oktávot fedik le. Az öthúros zenekari nagybőgő legmélyebb hangja a szubkontra H hang – ez körülbelül 31 Hz-nek felel meg-, mely mélységet a romantikus zeneszerzők óta többször előírják.

A nagybőgő zenekarban és kamarazenekarban nélkülözhetetlen fundamentum hangszer, a zenekart és a cselló szólamot megtámasztó, alátámasztó szerepe megkérdőjelezhetetlen. Beethoven szimfóniáiban vált először valóban ketté a cselló és a nagybőgő szólama. Azóta önálló szólamként funkcionál.

Mindezek mellett a pódiumon szóló hangszerként is megállja helyét, bár sokan kuriózumként tekintenek ezekre a hangversenyekre. Vitathatatlan tény azonban, hogy a német, cseh, osztrák és olasz hercegségek területén a XVIII. század közepétől kezdve számos nagyon tehetséges nagybőgővirtuóz játszott a helyi udvari, érseki zenekarokban, s az ő fáradhatatlan gyakorlásuknak, kísérletezéseiknek, bemutatóiknak és fellépéseiknek köszönhetjük, hogy a nagybőgőre szóló hangszerként egyaránt tekinthetünk.

A nagybőgő kialakulása és formai fejlődése

A nagybőgő kialakulásának története a XVI. századig nyúlik vissza. Létrejötte a hangszeres együttesek kialakulásával, a kontrabasszus regiszter használatának igényével magyarázható. Azok a hangszerek, amelyek ezt a funkciót ellátták, hosszú ideig többféle formában léteztek, s amíg a hegedűféle hangszerek méretei és formái a XVII. század folyamán nagy mértékben szabványosodtak, a nagybőgőhöz hasonlító hangszerek alakja a XVIII. századig igen változatos maradt. Az alaki sokféleség végigkíséri a hangszer történetét, hiszen a későbbi századokban épített gordonok méretei sem egységesültek oly módon, mint ahogyan az a többi vonós hangszer esetében történt. Korunk nagybőgő-játékosainak általánosan elterjedt nézete szerint az alapvető méretek mind a mai napig nem rögzültek egyértelműen. A manapság használatos nagybőgők formája arra utal, hogy a hangszer a hegedűfélék mellett a vonósok másik csoportjával, a violákkal is rokon (mely nem tévesztendő össze a brácsára használandó violával). A violák magas rangú hangszernek számítottak, nemesemberek, előkelőségek játszottak előszeretettel rajtuk. A hegedűféléket ezzel szemben azok használták, akik ezzel keresték kenyerüket. Ez a nézet azonban a kiváló hangszerészek kezéből kikerülő új, szép és erőteljes hangú mesterhangszerek megszületésével megváltozott és a hegedűfélék egyre keresettebbé váltak, mígnem kiszorították a viola család tagjait.

• A violák teste nagyobb volt, szélesebb kávájuk csúcsosan kapcsolódott a lapos, rövid nyakhoz. Faanyaguk vékony, hátlapjuk lapos volt, a tető alig domborodott. A fogólapot érintőkkel látták el. Nazálisan, ugyanakkor bársonyosan, meleg hangon szóltak.
• A hegedűféle hangszerek ezzel szemben vastagabb faanyagból készültek, keskenyebb kávával és domborúbb fogólappal rendelkeztek, és érintők nélkül játszottak rajtuk. Hangjuk nyíltabb, élesebb volt.

A nagybőgő elődje, melyen a térd között tartva, vagy nagy méretű hangszerek esetén a földre állítva játszottak a violacsalád legmélyebb tagja, a viola da gamba volt. Alfred Planyavsky Gesichte der Kontrabasses című alapvető művében kimerítően közli a basszus szólam eljátszására megnevezett hangszerek felsorolását: Bassgeige, Bassviola, Bass violon, Violone, Basso da gamba, Contrabass-Viola, Gross-Contra-Bas-Geig, Bas geig de bracio.

Korai hangszerek után kutatva több könyvben is előtűnnek a legkorábbi, XVI. századi hangszerek rajzai, ábrái és fotókópiái. Ennek ékes példája Michael Pretorius 1619-ben kiadott hatalmas műve a Syntagma Musicum második kötete, melyben a kor hangszereit ábrázolja, köztük viola da gambákat is. A nagybőgő alakja már ekkor többféle formát követ: egyrészt a gamba, másrészt a viola da braccio (karhegedű) formáját, de léteznek még osztott felső és alsó kávájú inkább barokk bútorhoz hasonló hangszerek is. Ahogy a formában, úgy a hangolásban is rendkívül nagy eltérés tapasztalható, általában 5-7 húrosok voltak, hangterjedelmük a kontra A-tól az f’ -ig terjedt, fogólapjuk rövid volt, 7 érintő volt rajtuk.

Több fennmaradt hangszeren is megfigyelhető, miképpen változott a hangszerek építése, hogyan kezdtek a basszusgambák nagybőgővé alakulni. A legkorábbi időkből fennmaradt hangszer, amelyet a nagybőgő elődjének tekinthetünk, a velencei Francesco Linarolo által 1548-ban készített basszusgamba, mely némi átalakítás után még ma is használatban van. Hans Vogel 1563-ban készített hangszere formailag még nagyon emlékeztet a viola da gambákra, de fogólapja már hosszabb és nincsenek rajta érintők.

Francesco fia, Ventura Linarolo 1585-ben épült kontrabasszus-gambájának alakja már szinte teljesen azonos a mai gamba formájú nagybőgőkével. Ez a hangszer még érintőkkel rendelkezik, 6 húros, azonban ezeket leszámítva ma is használható lenne. 

Ez a Ventura Linarolo által 1585-ben készített kontrabasszus gamba A. H. König Viola da Gamba című könyvében is megtekinthető.

Valószínűsíthetően Gasparo da Salo (1542-1609) bresciai hangszerkészítő volt az első, aki az évszázad végén már a mai elnevezéshez igen közel álló hangszereket épített. A nagybőgőkészítés történetében ő a kiindulópont. Hangszerei 3-4-5-6 húrosok voltak érintők nélkül. A fogólap keskenyebb és egyben hosszabb is lett, elérte a 85 cm-t. Eddig ilyen hosszú fogólapot az elődök közül vonós basszushangszerre még senki nem készített. Hangszerei ma is, lényegi változtatások nélkül használhatók.

A XVII. században a nagybőgőépítés már a da Saló által kialakított modell alapján folytatódott. Őt követte tanítványa Giovanni Paolo Maggini (c. 1580-c.1630), aki gyönyörű nagybőgőket készített. Még Antonio Stradivari (1644-1737) 1714-ben készült mesterműve, amelyet sokan a legszebb nagybőgőnek tartanak, sem tér el lényegesen da Saló hangszereitől. Ettől a történeti ponttól számítva a nagybőgő gyakorlatilag elnyerte végleges, ám sokszínű formáját, arányait.

A hangszerek olykor két méteren felüli magassága átlagosan 180 cm-re csökkent, a hangszekrény kisebb lett, a formák leegyszerűsödtek. A régi típusú, vastag nyak a húrok számának csökkenésével egyre vékonyabb, ugyanakkor a hangterjedelem növekedésével egyre hosszabb lett. A kulcsszekrényről eltűntek a faragványok, díszítések, végleges lett az egyre kisebb és pontosabb rajzolatú csiga. A húrok száma öt, négy és három között váltakozott. A nagybőgő formáját és a húrok számát, illetve a hangolást jelentősen alakította a minél könnyebb kezelhetőség feltétele illetőleg a virtuozitás előtérbe kerülése.

A Claudio Monteverdi Orfeo című  operáját előadó zenekarban, 1607-ben, két basszusgamba mellet már feltűnt két violone is. A XVIII. század folyamán a különféle udvari zenekarokban mindinkább megszilárdult a nagybőgő helyzete. A bécsi Hofkapellében, Berlinben, Drezdában, Lipcsében, Mannheimben – s másutt is – általában két bőgőt alkalmaztak. A salzburgi hercegérsek zenekarában az 1780-as évekre már négyre nőtt a gordonok száma.

Kismartonban Haydn általában egy-két nagybőgőt használhatott, 1790 után azonban Londonban már négy gordon állt rendelkezésére.

A nagybőgő szólóhangszerként való alkalmazása történetileg dokumentálható előzmények nélkül, meglepetésszerűen indult meg az 1760-as években. Innentől töretlen a hangszer „szólókarrierje”. Érdekes, hogy a néhány év alatt megszületett huszonnyolc versenymű nagy része Ausztria és Magyarország területén íródott. Valószínű, hogy a Bécsben, Pozsonyban, Nagyváradon vagy Eszterházán az udvari és érseki zenekarokban működő nagybőgő-virtuózok játéka inspirálta a szintén a helyszínen szolgáló komponistákat. A kiemelkedő nagybőgőjátékosok és az egyre komolyabb technikai felkészültséget igénylő versenyművek megjelenésének hatására a nagybőgő mind nagyobb szerephez jutott a kamarazenében is. Ugyanakkor a zenekari művekben a cselló és a nagybőgő szólama fokozatosan el is vált egymástól, s az idők során egyre több szólisztikus jellegű nagybőgőállás jelent meg.

Forrás: 

• Cziglényi Ákos: Tibay Zoltán (1910-1989) A prágai gordon-iskola hatása munkásságára. Kapcsolata kortársakkal, életművének továbbélése, 2011, Disszertáció 

• Kubina Péter: Montag Lajos a nagybőgőzés kiemelkedő egyénisége, 2009, Disszertáció 

• Fervágner Csaba: A nagybőgő akusztikája, 2015, Disszertáció 

• Bordás Tibor: A nagybőgők és nagybőgősök, 1995, könyv