(1540-1609), Észak Itáliában, a Garda tó partján fekvő Salo városában született, és szülővárosáról kapta később a "da Salo" előnevet.Apja, Francesco muzsikus és hegedűkészítő volt. Nagyapja Santíon Bertolotti jó nevű lantkészítő mesterként írta be nevét a hangszerkészítés történetébe. Gasparo valószínűleg eleinte nagyapja tanítványa volt, majd 1562-től Bresciában Girolamo Virchinél folytatta tanulmányait és tanulta ki a mesterséget. Egyes források tudni vélik, hogy G. Tieffenbruckner műhelyében is megfordult mint segéd. 1568-tól kezdve dolgozott önállóan Bresciában. Kitűnő mester volt, korában a legkiemelkedőbbnek számított, és a bresciai iskola megalapítójának tekintik. Egyes vélemények szerint Bertolotti inkább megérdemelné "a hegedű feltalálója" címet mint Tieffenbrucker.Az ifjú mester valamennyi vonós hangszer készítésével megpróbálkozott, így több hegedűt is épített, melyek közül az egyik máig igen híres. Ez egy ideig Ole Bull norvég hegedűművész birtokában volt. Sok violát is készített és ezek jobbak voltak hegedűinél. Nagybőgői számítanak azonban legjobb munkáinak; valamennyi mesterhangszernek tekinthető.Ő építette az első "igazi" nagybőgőket, melyek már nem téveszthetek össze a gamba-ősökkel. Ezeket három, négy- és öthúros változatokban készítette. Kitűnő, jól megválogatott faanyagot használt. A fedőlapot minden esetben a legkitűnőbb lucfenyőből készítette, a hátlapot főleg nyárfából, néha körtefából. Jó minőségű, sötét és szépen fénylő teaszín lakkot használt. Gondos munka, pontos méretek és kitűnő hang jellemzi nagybőgőit. Fennmaradt egy fedőlap és hátlap készítésére szolgáló részletes tervrajza, melyen teljes aprólékossággal adja meg a forma és a méretek minden dimenzióját.Sok nagybőgőt készített főleg egyházi megrendelésre, de ezek legnagyobb része az idők során megsemmisült. Ma már csak hét hangszer sorsa követhető napjainkig, illetve századunk elejéig. A párizsi konzervatórium hangszergyűjteményében található, 1580-ban épített négyhúros.Az ugyanezen idő tájban épített világhírű háromhúros hangszer, mely ötven évig Dragonetti birtokában volt. Bertolotti ezt is egyházi megrendelésre készítette, és egy Ferenci-rendi kolostorban porosodott kétszáz évig, amikor is a Velence Köztársaság tulajdonába került. Ezt ajándékozták Dragonettinek 1792 körül, aki 1846-ben bekövetkezett haláláig birtokolta, majd végrendeletében visszahagyományozta a velencei Szent Márk templomra. Ma is ott található a karzaton egy vitrinben.