Nagybogo.HU | Nagybőgősök információs portálja


      Ma 2018. január 18., csütörtök, Piroska napja van.     Kapcsolat  Támogatás
Címlap Nagybőgősök Külföldiek Országok szerint (Z-A)
Szerző szűrő     Elemek száma 
# Cikk cím Szerző
Chis, Alexandru Románia
Ciorata, Lucian Románia
Marc,Dorin Románia
Dursek, Franz Románia
Ghita, Ion Románia
Goilav, Ioan Románia
Hada, Virgil Románia
Ionescu, Fulger Sorin Románia
Jurca, Joan Románia
Kriegel, Gheorghe Románia
Luchian, Alexandru Románia
Moga Liviu Románia
Pop, Nicolae Románia
Racu, Cornel Románia
Rotaru, Catalin Románia
Teichner, Albert Románia
Thomasz, Stefan Románia
Tojan, Florian Románia
Toma, Petrisor Románia
Trempeanu, Alexandru Románia
 
3 / 39 oldal
Grigorova, Szandra
bolgár nagybőgősnő; 1983-ban részt vett Markneukirchenben a nemzetközi versenyen.


 
Fokin, Mihail Szemjonovics
Moszkva közelében munkáscsalád gyermekeként született 1894-ben. Tízéves korában már kórusban énekelt, és nem sokkal később, 1906-ban nagybőgőt kezdett tanulni Martinovtól, aki hat év múlva felvette a moszkvai konzervatórium nagybőgőosztályába. Itt fejezte be tanulmányait 1921-ben.1915-től már Kuszevickij zenekarában működött közre. Kuszevickij távozása után, 1919-ben belépett a Nagyszínház zenekarába, ahol több mint húsz évig dolgozott. Szólistaként 1920-ban lépett fel először Moszkvában, majd rendszeresen koncertezett az egész országban. Nagy repertoárt játszott, de legtöbbször Kuszevickij műveit adta elő. Tiszta, szép hang, temperamentum és virtuóz technika jellemezte játékát. Nagy szerepe volt a Moszkvai Szimfonikus Zenekar megszervezésében, és ennek 1940 és 1947 között első nagybőgőse volt. Végül 1950-ben a moszkvai Rádiózenekarhoz szerződött, és ennek tagja maradt 1955-ben történt nyugdíjazásáig.1922-től különböző oktatási intézményekben tanított, és több nagybőgős nemzedéket készített elő a felsőfokú tanulmányokra. Tanítványai közül sokan a legjelentősebb zenekarokban játszanak, így például J. Plutalov és mások. Hetvenkét éves korában, 1966-ban utolsó koncertjén még kimagasló színvonalon adta elő Kuszevickij kedvelt versenyművét. 1957-ben megkapta a Szovjetunió érdemes művésze címet.


 

Dragonetti, Domenico
Dragonetti alakja új fejezetet, új korszakot jelentett a nagybőgő történetében. Őt megelőzően már mások is több-kevesebb sikerrel megpróbálkoztak a nagybőgő szólisztikus alkalmazásával, kisebb-nagyobb koncertfeladatok vállalásával. Dragonetti már nem próbálkozott, ő maga volt a tökéletes beteljesülés. Művészi kiteljesedésének időszakában, 1800 körül jó néhány versenymű állt már rendelkezésére, és ezek számát is tíz kompozícióval bővítette. Hazája, Itália, a pompás hangszerek kincsestára volt, s jó muzsikát kedvelő és becsülő hallgatóság száma Európa szerte emelkedett. A feltételek tehát adottak voltak. Csupán egy zseniális művészre volt szükség, hogy az megnyissa a nagybőgő kiemelkedő művészeinek sorát, akik az ő nyomdokain haladtak tovább.Fiatalkora Velencében született 1763-ban. Apja, Pietro, szegény borbélymester, műkedvelő muzsikus, gitáros és nagybőgős volt. A kis Domenico már gyermekkorában sorra próbálgatta az otthon található hangszereket: a hegedűt, a gordonkát, a gitárt. Még alig cseperedett fel, de máris hozzá tudott járulni a család fenntartásának költségeihez. Kávéházakban és másutt is énekeseket kísért gordonkával vagy gitárral., így sikerült némi pénzhez jutnia. Hogy miként került kapcsolatba a nagybőgővel, arra nézve nincsenek adatok, de valószínűnek látszik, hogy apja révén. Így elképzelhető, hogy amikor elérte a megfelelő testmagasságot, megpróbálkozott a nagybőgőzéssel is. Az első útmutatásokat is valószínűleg apjától kapta. Tizenkét éves korában már egyetlen mestere, Michele Bernini tanítványa lett, aki Velencében jól ismert muzsikus, a Szent Márk templom zenekarának első nagybőgőse volt. Korabeli feljegyzések szerint Dragonetti tizenhárom éves korában első nagybőgős volt a Velencében az Oppera buffánál és tizennégy évesen az Opera seriában működött közre. A kitűnő tanítvány hamarosan utolérte, sőt túl is szárnyalta mesterét. Ezután a tanulásban már csak saját tehetségére támaszkodhatott. A felserdült ifjú mindinkább komolyan vette az életet, így a tanulást is. Hangszere lassan szenvedélyévé, művészetének egyetlen kifejező hangszerévé és elválaszthatatlan társává vált. Hallatlan szorgalommal és kitartással tanult, gyakorolt tovább. Így lett lassan úrrá a nagy, nehézkes és nehezen kezelhető hangszer természet adta adottságain.Pályakezdés Tizennyolc éves korára közismerten a legjobb bőgős volt Velencében, és a La Fenice zenekarában játszott. Amikor 1787-ben meghalt mestere, Bernini, az így megüresedett állásra vitathatatlanul az egykori kitűnő tanítvány, Dragonetti volt a legméltóbb. Azonnal meg is kapta az állást, és huszonnégy évesen, az akkor igen tekintélyes zenekar- a velencei Szent Márk templom zenekara- nagybőgőszólamának a vezetője lett. Ennek ellenére Dragonetti számára ez az állás csak közbenső állomás lehetett egy sokkal magasabb cél felé. Jóllehet társadalmi és anyagi helyzete most már megtisztelőnek és biztonságosnak számított, ő mégis elégedetlen volt önmagával és lankadatlanul tovább képezte magát. A város közismert és megbecsült zenésze lett, aki gyakran szerepelt különleges, ritkán hallható hangszerével főúri szalonokban. Híre, neve lassan egész Itáliában elterjedt, sőt a határokon túlra is eljutott. A XVIII. Század utolsó éveiben művészete kiteljesedőben volt és mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy egy ilyen kiemelkedő művész nem maradhat egyetlen város kincse, még akkor sem, ha ez a város Velence volt. Ezt érezték a város vezetői is, mégis szerették volna Dragonettit otthon tartani. Fizetésemelést és egy ízben ötven dukát jutalmat is kapott a köztársaságtól, ami akkor igen jelentős összegnek számított.Nagybőgője Az egyik ferences rendi kolostorban hosszú idő óta porosodott egy nagybőgő. Gyorsan neki ajándékozták, miközben fogalmuk sem volt arról, hogy ennél fényesebb és értékesebb ajándékot nem is adhattak volna. Ezt a hangszert nem kisebb mester, mint a bresciai Gasparo di Salo készítette mintegy kétszáz évvel korábban. Dragonetti, mihelyt kézbe vette, rögtön tisztában volt azzal, hogy csodálatos és felbecsülhetetlen értékű ajándékot kapott, da Saló hangszerei közül az egyik legsikerültebbet. Ez a mestermű szárnyakat adott a további elmélyült művészi munkához, gyakorláshoz. A hangszer méltó volt a művészhez, aki ezen kibontakoztathatta géniuszát. Ez a remekbe sikerült mestermű végigkísérte egész életútján, és csak a halál választhatta szét a művészt és a hangszert.Kitartó és pihenést nem ismerően fáradhatatlan munkája nyomán Dragonetti művészetének csúcsához közeledett. Neve mind ismertebbé vált szerte Európában. Egymás után kapta a jobbnál jobb ajánlatokat különböző nagyvárosokból, melyekről egy 1791. december 13-án kelt dekrétum is tanúskodik. Kedvező meghívásokat kapott Londonból Moszkvából, illetve több helyről. London ekkoriban már az európai zenei élet egyik központja volt, mely a legkiválóbb művészeket vonzotta magához. Dragonetti is a kedvező ajánlatok közül a legkedvezőbbet, Londont választotta.London 1794.szeptember 16-án, harmincegy éves korában elhagyta szülővárosát és Londonban telepedett le, ahol ötvenkét év elmúltával fejezte be ragyogó pályafutását. Angliában való letelepedése Brigida Banti (1756-1806) drámai szoprán énelesnő segítségével történt. Dragonetti első szereplése 1794.december 20-án volt Anfossi Zenobia e Palmira című operájának előadásán, egyelőre zenekari muzsikusként. Első szóló fellépésére 1795. május 8-án került sor, melyen Banti asszonnyal, és a kiváló hegedűművésszel, Viottival együtt szerepelt. Itt egy capricciót és egy versenyművet adott elő. Banti asszonynak támadt az az ötlete, hogy Dragonetti Viottival egy duót adjanak elő. A hegedűművész eleinte idegenkedett a tervtől, fanyalogva és bizalmatlanul nézett e különös együttműködés elé. Nem tudta ugyanis elképzelni, hogy a nagybőgő egyenértékű fél lehetne a hegedű mellett. De ez nem is volt meglepő, hiszen addig a zenekari bőgősök valóban nem a virtuozitásukkal tűntek ki. Így a tervezett vállalkozást eleve reménytelen kísérletnek vélte. Egészen az első próbáig! Az együttes muzsikálás néhány perce után a kétkedést ámulat, majd lelkes csodálat váltotta fel. Ezután Viotti szorgalmazta a közös fellépéseket. Koncertjeiken a duók szólamait felváltva játszották, a hallgatóság nem kis ámulatára. Ezzel Dragonetti számára megnyílt az út az önálló koncertezés felé.Ismerősök, London, BécsHaydn, második londoni utazása alkalmával ismerte meg Dragonettit 1795-ben, amikor együtt muzsikáltak az Opera-Koncerteken. Mindketten szenvedélyes bábgyűjtők voltak, így a muzsikán kívül is volt miről beszélgetniük. 1798-ban, Dragonetti egyik bécsi ott tartózkodása idején találkozott ismét a két művész.Még ugyanebben az évben ismerkedett meg Dragonetti Beethovennel, akivel ezután többször is találkoztak. Dragonetti ekkor már ismert, jelentős művész volt, és életének legsikeresebb időszakát élte. Játékának Beethoven is csodálattal adózott. Egyik közös muzsikálásuk során Beethoven g-moll cselló-zongora szonátájában Dragonetti a Finale arpeggioit is kifogástalanul eljátszotta. Csodálata és őszinte megbecsüléseként Beethoven spontánul megölelte Dragonettit és hangszerét. Erre az esetre és a Beethovennel való baráti kézfogásra Dragonetti haláláig a legmagasabb elismerés megnyilatkozásaként emlékezett vissza. Dragonetti hatalmas virtuozitása mély benyomást tett Beethovenre (talán mélyebbet, mint amilyet mi, bőgősök a szimfóniák során „élvezünk”). Dragonetti játéka a nagybőgő eddig ismeretlen lehetőségeit tárta föl a zeneszerző előtt. Bizonyos, hogy későbbi műveinek hangszerelése során a nagybőgőre bízandó feladatok megszövegezésekor Dragonetti játékának ismerete új távlatokat nyitott meg Beethoven számára. Nem hisszük, hogy az egyes műveiben található rendkívül nehéz szólamrészleteket Dragonetti játékának ismerete nélkül úgy írta volna le, hogy azok ma is komoly feladatot jelentsenek a legképzettebb nagybőgőszólamok számára is. Beethoven V. Szimfóniájának Scherzo tétele, IX. Szimfóniájának IV.tétele és még sorolhatnánk.1808-1809-ben Dragonatti ismét Bécsben járt. Egyik itteni tartózkodása idején egy sorozat vokális művet komponált olasz nyelven XXXXIV Canconette e Romanze címen különböző szerzők szövegeire és ezt Rudolf főhercegnek ajánlotta, akit Beethoven közvetítésével ismert meg, amikor a Starhemberg hercegi családnál vendégeskedett. Egy rögtönzött házi hangversenyen ahercegnő kísérte zongorán Dragonetti játékát. Ez akkortájt ritka társadalmi elismertségnek számított: a szegény borbély fia és az osztrák hercegi család főúri tagjai együtt muzsikálnak.Bécsben ismerkedett meg Dragonetti Simon Sechter zeneelmélet- és zongoratanárral, aki nem kisebb tanítványokkal büszkélkedhetett, mint Vieuxtemps, Thalberg, vagy Bruchner. Az együttmuzsikáláson keresztül gyorsan összebarátkoztak és ezután Dragonetti szerzeményeihez-annak útmutatásai alapján- ő maga írta a zongorakíséretet. Később Dragonetti némely művéhez zenekari kíséretet is hangszerelt.Londonban Dragonetti baráti köréhez tartozott John Peter Solomon, angol bankár, aki egyben műkedvelő gordonkás volt. Ő nagyon szeretett volna Dragonettivel duózni, de hiányzott a megfelelő mű. Solomon Gioacchino Rossinihez fordult azzal a kéréssel, hogy komponáljon egy nagybőgő-cselló duót számukra. Így született meg Rossini Duója, amely (majdnem) minden nagybőgős álma, hogy egyszer eljátszhassa. Szintén Dragonetti baráti köréhez tartozott a Lindley testvérpár, két gordonkás, akikkel Dragonetti gyakran triózott Londonban. Halála után mindegyik testvérre egy-egy értékes csellót hagyott. Szinte hihetetlen, de történelmi tény, hogy Dragonetti, a „nagybőgősök patriarchája” 1844-ben, nyolcvanegy éves korában lépett fel utoljára nagybőgővel a színpadra, hogy Wellington hercegnek Londonban játsszon. Legeslegutolsó fellépése halála előtt egy évvel 1845-ben Bonnban volt, a Beethoven ünnepségeken a tizenhárom tagú nagybőgő szólamot vezette a nyolcvankét esztendős művész. Nagy barátjának zenéjével búcsúzott el sikeres és kimagasló művészi pályafutásától.Pedagógiai munkásság Dragonetti pedagógiai tevékenységéről csak kevés adat áll rendelkezésre. Tény, hogy Londonban a Royal Academy of Music intézményében 1823-ban kezdődött el a nagybőgő rendszeres oktatása. Az első tanárok Dragonetti és Anfossi voltak. Madenski szerint Dragonetti a nagybőgő tanítására szisztematikus iskolát írt, de ez elveszett. E feltevést ugyan mind a mai napig nem sikerült bizonyítani, mégis több szempontból kézenfekvőnek tűnik. Angliában Dragonetti működése előtt komoly nagybőgőiskola vagy módszertan nem íródott. Dragonettinek, mint a nagybőgőjáték kiemelkedő egyéniségének számos, a hangszer további fejlődésére nézve meghatározó és útmutató megállapítást tulajdonítanak. Egyetlen ismert pedagógiai műve a 5 Studi. Dragonettinek tulajdonított legfontosabb meghatározások a nagybőgőzésről a következők:1. Kvarthangolás – Saját háromhúros hangszerét is mindig így hangolta A-D-G ill. H-E-A scordaturaval.2. Vonófogás – Az alsó éppen ezért á la Dragonetti elnevezésű vonófogást ajánlotta. A régi gambák egyik fogásneme volt ez, és Dragonetti kizárólag ezt használta.3. Négyhúros hangszer – Általános, zenekari használatra a négyhúros nagybőgőt tartotta a legalkalmasabbnak.Mindezeken felül legfőbb érdeme volt, hogy felismerte a nagybőgőben rejlő lehetőségeket, megmutatta azt, hogy ezzel a hangszerrel is lehet szólózni. Elindította a hangszert a szólóhangszerré válás útján. Igen jelentősek Dragonettinek a nagybőgőre komponált eredeti művei. · 10 versenymű· átiratok· Bach orgonafuáinak pedálszólamainak átdolgozása, Londonban adták ki 1836-ban· Több, mint 30 vonóskvintett, ötödik hangszer a nagybőgőMűveit nem számozta meg, nem rendszerezte. Ezt a munkát barátja, Vincent Novello végezte el. Kéziratainak legnagyobb része Londonban, a British Museum kézirattárában,a 182 füzetet kitevő gyüjteményben található.Londonban való megtelepedése után anyagi helyzete jelentősen javult, így fokozottan hódolhatott gyűjtőszenvedélyének. A bábok mellett elsősorban hangszereket gyűjtött. Hagyatékában volt:· 3 da Salo nagybőgő· 1 Amati nagybőgő· 25 hegedű· 2 brácsa· 8 gordonkaEzeken a hangszereken kívül értékes kotta- és festménygyűjteménye volt, amiket barátaira hagyományozott. Kedvenc Gasparo da Salo hangszerét visszaadta az adományozónak, és azt a velencei Szent Márk templomra hagyományozta. A négyszáz éves hangszer azóta is a templom karzatán van kiállítva egy vitrinben. Feljegyezték róla, hogy játékának olyan átható, erős, messze csengő hangja volt, hogy csupán hallás útján meg lehetett állapítani, hogy Dragonetti is szerepel a zenekarban. Persze ehhez nagymértékben hozzájárult a pompás hangszer is, valamint az, hogy a húrokat jóval magasabbra állította a játszólapon, mint az általában szokásos. Ez ugyan előnyösen befolyásolta a hangerőt, de egyben meg is nehezítette a játékot a magasabb fekvésekben. A húrok lenyomásához ugyanis rendkívül erős, izmos ujjakra volt szükség. Dragonetti hatalmas termetű ember volt, erős fizikummal megáldva. Több festményen, illetve rézkarcon maradtak fenn vonásai az utókor számára. Berlinben a Staatsbibliothekben található egy képe „Dragonetti Contrabassist in London” felirattal. Luigi Scotti által készített portréja Bécsben az Albertinában látható. Londonban a British Museumban van egy őt már idős korban ábrázoló képe. A nagybőgő legendás művésze 1846-ban halt meg Londonban. A St. Mary of Moorfield temetőben van eltemetve.


 

Carvajal, Vicente
(1850-1903) ismét visszatért a háromhúroshoz, és azon tanított. Carvajal iskolát is írt. Madridban tanított.


 
Stamitz, Johann Wenzel
(1717-1757) a mannheimi iskola jelenős alakja volt, aki a nagybőgőt is virtuóz szólóhangszerként művelte. Az akkori igényeknek megfelelően több hangszeren, így hegedűn, viola damorén, gordonkán és nagybőgőn is játszott. 1742. június 29-ikén Frankfurtban adott hangversenyén is e hangszereken produkálta magát. Egykorú feljegyzések szerint főleg saját szerzeményeit, többek között "koncertjeit" játszotta. Ellentmondani látszik ennek az adatnak az a tény, hogy Stamitznak sem gordonka-, sem nagybőgőversenye nem ismeretes. A vonót felső fogással kezelte, és ez logikusnak is látszik, minthogy az általa játszott többi vonós hangszeren kizárólag ezt a fogásnemet használhatta.


 

Trembly, Dennis
A Los Angeles Philharmonie szólamvezetője.