Nagybogo.HU | Nagybőgősök információs portálja


      Ma 2017. augusztus 22., kedd, Menyhért és Mirjam napja van.     Kapcsolat  Támogatás
Címlap Vonó Építése

Vonókészítés lépésről-lépésre

I. Anyagok

első lépésként elhatározzuk, hogy vonót fogunk készíteni, tehát szükségünk lesz az ehhez való anyagokra, és az anyag megmunkálására alkalmas szerszámokra, továbbá méro-, és egyéb segédeszközökre. A vonókészíésben felhasznált anyagok: elsősorban a fa, fémek, csont, gyöngyház, bőr, ragasztóanyagok, lakkok, végül lószőr. Amennyiben jó, (és elsősorban használható) vonóra törekszünk, jó anyagokat is kell hozzá választanunk.

 

A vonókészítés legfontosabb anyaga a fernambukfa, (pernambouc, pao brasil, vagy latin nevén főleg a „cesalpina echinata"), ebből készítjük a vonó elsődleges alkotóelemét, magát a pálcát Francois Xavier Tourte óta, aki legeloször alkalmazta tudatosan ezt a fát. A fa Brazíliában oshonos, és a világ egyéb helyein nem fellelhető. A mellékelt képen a Florianópolistól észak felé húzódó sáv területein él a fernambukfa:

A fernambukfa igen kemény, viszont rendkívül rugalmas. Melegítés hatására is alakítható s alakját meg is tartja (majd a pálca készítésérol szóló részben erre részletesen is kitérek). A modern vonó lényeges jellemzője, hogy a szőr feszíthető-engedhető, amely jelenség a pálca végén, egy csavar által mozgatható alkatrész, a „kápa" révén történik. A kápa ébenfából (ritkán elefántcsontból, vagy teknospáncélból) készül, s mivel ez a faféle talán közismertebb, csak annyit jegyeznék meg róla, hogy a szép és minőségi ébenfa beszerzése sok­kal körülményesebb, mint a fernambukfáé. A faanyagok tehát megvannak (a vonó szőrözésénél még jávorfát használunk ékanyagnak, de errol is majd késobb). Fémalkatrészeket a kápán („cvikli" és gyűrű), és a csavarfejen alkalmazunk.

Igazán alkatrésznek nem számítható, de a pálca megóvása céljából, valamint esztétikai okból ezüstfonattal (ritkán halcsont, vagy más fémfonat) díszítjük a pálcát.

Az ezüstfonat nem ritkán a vonó súlyelosztásában is fontos szerepet játszik. A vonókészítésben leggyakrabban használt fém az ezüst, kivételesen jó pálcák esetében pedig az arany, a csavarfej menetes szára és a hozzá tartozó anya pedig bronz, vagy sárgaréz.

A nagy szériában gyártott igénytelen vonókon alpakka alkatrészeket találunk, de nem ritka a vörösréz sem.

A következo anyagunk a csont. Lehetőség szerint elefántcsontot használunk, mert a legesztétikusabb és a legjobban megmunkálható. Ha ez nincs, akkor marhacsonttal helyettesíthetjük, ami kevésbé szép és sokkal sérülékenyebb. A csontozás elsősorban a vonófejen történik, de jól mutatnak a csontból készült kápák és csavarfejek is.

A vonókészítéshez használt legszebb anyag azonban a gyöngyház. Sajnálatos módon amilyen nehéz megmunkálni, olyan gyorsan kopik is. Az „Abalone" nevet viselo fül alakú kagyló héját használjuk fel. A balra látható képen az Abalone-kagyló elofordulási helyei láthatóak sötétebb színnel jelezve. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy minél színesebb egy gyöngyház, annál sérülékenyebb is. A legkopásállóbb gyöngyház tehát a fehér, és a leghamarabb a rendkívül színes „szív"-rész amortizálódik le. Az Abalone legjellemzőbb árnyalatai a vörös, a zöld és a „fekete". Méretét tekintve igen változatos, a tenyérnyi darabok igen gyakoriak, de akár sok méteres átmérőt is elérheti. Ezek az igen nagyra nott példányok súlya akár több tonna is lehet, értékük szinte felbecsülhetetlen.

A legdrágább és egyben a legszebb gyöngház egy másik fajta kagylóból az „Ormeaux"-ból származik. Mintázatában a leghabosabb jávorfához hasonlít, és emellett a szivárvány színeiben pompázik. Ami miatt nagyon drága, hogy mérete csupán tenyérnyi, vagy még kisebb, s emiatt igen nehéz alkatrésznek való anyagot kinyerni belole.

Gyöngyházzal a tolókát és a csavarfejet díszítjük, valamint a kápa lélektani közepére helyezzük szemként. Mellesleg egyéb díszítések is elofordulhatnak a kápán gyöngyházból.

A pálca megóvása érdekében bőrt is használunk, mégpedig oly módon, hogy vékony bőrcsíkot ragasztunk a vonó azon részére, ahol a játékos ujja a leginkább terheli, illetve koptatja. Leginkább gyíkbőrt vásárolunk e célra, de alkalmasint megteszi egy akármilyen bőrbol készült ócska, régi noi retikül darabja is. A bőrözés az alatta lévő ezüstözést is védi a szétcsúszástól. Nem a leglényegesebb munkafázis, de nem is könnyű.

A vonókészítésben minden ragasztást meleg enyvvel végzünk hagyományos módon, bár a fémalkatrészek rögzítéséhez már sokkal hatékonyabb ragasztóanyagok is léteznek. Néha a jól ismert pillanatragasztós módszer tunik egyértelműen muködoképesnek. S miután a vonót a fent említett anyagokból megalkottuk, következhet a fényezés (nem igazán lakkozás), amihez sellakk-szesz-olaj keveréket használunk, finom, „szöszmentes" pamuttal egyenletesen felhordva a pálcára. Az utolsó munkafázis (a finombeállításokon kívül) a vonó szőrözése. Leginkább kínai , vagy mongol lószőrt használunk, amit különbözo súlyú adagokra osztva szerezhetünk be, leginkább Németországból.

A fentiekbol talán kitunhet, hogy a vonókészítéshez használt anyagok a világ egészen távoli pontjairól származnak. Ha tehát arra vetemednénk, hogy mindent eredeti fellelohelyérol mi magunk szerezzünk be, egy egészen hosszú világkörüli útra indulhatnánk, ami kétségkívül nagyon izgalmas és színes lenne, de meglehetősen fárasztó és költséges is.

 

//. A kápakészítés menete

A kápakészítés a gyűrű elkészítésével kezdődik. Anyagát tekintve maradjunk az ezüstnél, formáját illetoen pedig a párizsi modellnél (egyéb modellek még a német és a mirecourt-i).

A gyűrű alját 0.8 mm-es, az ívnek való darabot pedig 0.5 mm-es ezüstlapból fűrészeljük ki. Az ívnek való darabkát lágyítás után fogóval nagyjából készre hajlítjuk, majd ezüstforrasz és bórax (a forrasz megfolyását elősegítő anyag) alkalmazásával bőrszeszégo lángja felett összeforrasztjuk az alsó darabkával. A félkész gyűrűt sablonra húzva kalapácscsal szépre kovácsoljuk. Elokészítjük az ébenfánkat a gyűrű felillesztésére, ami abból áll, hogy a hasáb alakú fadarabot méretre vágjuk, illetve gyaluljuk, s az alját síkba hozzuk. Kifűrészeljük a szájnak való darabot, s véso segítségével pontosan felillesztjük a gyűrűt az ébenfadarabkánkra. Mindezt valahogy ebben a sorrendben:

Ha a gyűrű pontosan illeszkedik, kivéssük a tolóka és a hátsó cvíkli helyét. A tolóka egy ébenfalemezre ragasztott gyöngyházlemezke, s az egész nem vastagabb l,8mm-nél. Ez mintegy fiókként üzemel a kápában, elrejtve a kápa belsejét. Kifűrészeljük a cviklinek való darabkákat is, ami egy kis négyzet- és egy trapéz alakú darabkából áll. Ezt követően a tolókát is és a cviklit is reszelővel hajszál pontosan a helyére illesztjük. A tolóka mozgó alkatrész, a cviklit azonban beragasztjuk. A kápánk alakul.

tolóka cvikli

Ezután a kápa mindkét oldalát megfelelő szögben bedöntjük, s elkezdhetjük vésni a fémsín (szintén ezüst) helyét. A fémsínt is igen precízen kell illeszteni, nehogy ragasztás után felváljon. Ezen a fémsínen fog majd csúszni a kápa a pálcán.

A cvikliket a ragasztáson kívül kis fémszögekkel, un. „stiftekkel", a sínt pedig néha kis fémcsavarokkal is rögzítjük. Ha mindez kész, kivéssük a tolóka alatt a kápában a szőr helyét, majd fent befurjuk a csavaranya helyét.

Kidolgozzuk a kápa plasztikáját, kifúrjuk a szemek helyét, és a szemnek való két gyönyöru darab gyöngyházat szabályos kör alakra, és méretre reszeljük. A szemek beragasztása és ledolgozása után a kápát a pálca elkészültéig békén hagyjuk.

///. A vonópálca elkészítésének menete

Kis túlzással úgy is mondhatnánk, hogy a pálca maga a vonó, a többi alkatrész pedig csak tartozék, mint a hegedűkulcs, húrtartó, vagy egyéb szerelékek, beleértve a kápát, a csavart, a szőrt. Ez persze igen szentségtörő gondolat, hiszen a vonót teljes egészében kell szemlélnünk, tehát az előző gondolattal arra próbáltam csak utalni, hogy egy vonó használhatóságának a mértékét egyértelműen a pálcán mérhetjük le. Ahhoz pedig, hogy jól muködo és nem utolsó sorban szép pálca kerüljön ki a kezünk alól, a legelső lépés az anyagválasztás. A fernambukfa igen szeszélyes, főleg hajlítás közben és után, de ennek ellenére egy gyakorlott vonókészítőnek illik valamelyest elore látni a lehetőségeket a még nyers, kifűrészelt fában. Három lényeges jellemzőre kell odafigyelni, mégpedig a pálcának való fa súlyára, hogy eldönthessük hegedű, brácsa, cselló, vagy esetleg nagybogovonó készíthető belole, továbbá hangvezető képességére, hogy csak közepes, vagy egészen kiváló 'hangkeltő eszközzé' alakítható, és végül a fa szálirányára, amelytol sok esetben a vonó élettartama függ. Egyéb szempont még a jó anyag kiválasztásánál fa növésének egyenletessége - például görbe növés, görcsök és csomók, száradási repedések - bár egy gyakorlott mester képes ezen „rendellenességeket" korrigálni (persze csak bizonyos határokon belül). Továbbá egyáltalán nem elhanyagolható szempont a fa esztétikai megjelenése, színe, erezete. Nos tehát, ha kiválasztottuk a megfelelő anyagot, ismerve valamelyest tulajdonságait, és az elképzelésünk is megvan a pálca leendo ívét és vastagsági méretezését illetoen, szükségünk lesz gyalukra, bőrszeszégőre, reszelőre és faragókésre, hogy meg is tudjuk valósítani, amit elképzeltünk.

A pálcának két legfontosabb jellemzője a vastagsága és az íve. A vastagságát gyalulással alakítjuk, az ívét pedig hajlítással, melegítés közben. Hogy a tökéletes ívét meg tudjuk adni, el kell vékonyítanunk, hogy hajlítható legyen, és csak annyi anyagot meghagyni, hogy késobb, hajlítás után az esetlegesen fellépo csavarodásokat, tekeredéseket, görbületeket ki tudjuk javítani gyalulással. Ez a munkafázis a nagyolás. A pálcát sohasem teljes egészében hevítjük és erőszakolunk rá valamiféle ívet, hanem szakaszosan, mindig megvárva, míg az előző szakasz már kihűlt, és az anyag 'megnyugodott'. Nem könnyű feladat elsőre tökéletesre hajlítani a pálcát, tekintettel arra, hogy egyszerre kell az ívet és az egyenességet is beállítani, és mindezt villámgyorsan, hogy a fa meg ne égjen de ki se hüljön. De tegyük fel, hogy minden rendben ment és következhet

a pálca végső méretének beállítása.

Egyre finomabb gyalukat használva tökéletes nyolcszög alakúra kell alakítanunk a pálcát, még akkor is, ha kerek vonót szeretnénk. A fejnél reszelővel dolgozunk, mivel gyaluval nem férünk hozzá a vékonyítandó részhez. Ha a pá­cánk ezek után a kívánt vastagságot elérte, továbbá tökéletes az ív és a nyolcszögletuség, következhet a vonó csontozása. A vonófejet megfelelő hosszúságúra és szélességure alakítjuk reszelővel, valamint kialakítjuk az 'orr' dolésszögét. A csontot eloredolgozzuk, hogy tökéletesen illeszkedjen a már félig kialakított fejhez, majd két ébenfa-lemezkét illesztünk a csonthoz (a fej aljára a nagyobb, az orrához a kisebb darabkát). Ezután nincs más dolgunk,

mint az összeillesztett részeket a csontozófában összeragasztani. A csontozófa egy kifejezetten erre a célra megalkotott kis faeszköz, amelybe a vonó sérülésmentesen rögzíthető a hozzátartozó madzag segítségével és az összeszorítás is a madzag által történik. Hogy a madzag ne csússzon el a csontozófán, fűrésszel kis rovátkákat vágunk a fába egymás mellé, viszonylag surun. Legalább 24 óra száradás után a pálcát kivehetjük a csontozófából, s nekiláthatunk a fej stílusának kialakításához, ami a hátsó ív faragásával kezdődik. A hátsó ív formája egyértelműen mesterjegy, amelyből messzemenő következtetéseket vonhatunk le. Elkészülte után a csontot összedolgozzuk a fejjel, és megpróbálunk lehetőleg szimmetrikus és harmonikusan ívelt vonófejet kialakítani (alul- és felülnézetből). És még mielott a fej plasztikáját is kidolgoznánk, a kész kápákat felillesztjük a pálca végére. Ehhez a művelethez azonban szükséges, hogy a pálcában kivéssük az anyacsavar helyét (amiről a kápakészítés című fejezetben már szó volt), valamint megadjuk a vonónk végső hosszúságát, és csapot esztergálunk a végére, amire majd a csavarfejünk fog illeszkedni. Az anyához való lyuk kivésése elott a pálcában kifúrjuk a csavarszár helyét, elkészítjük a csapot. A lyuk elkészülte után felillesztjük a kápát, és összedolgozzuk a pálcával. Plasztikát faragunk a fejnek és a kápának, majd némi

felületkezelés után már csak a csavarfejet kell elkészítenünk.

A fejplasztika és a kápaplasztika alakulásának fázisai

IV. A csavarfej elkészítésének menete

A csavarfej elkészítése is természetesen kézimunka, bizonyos részletei szintén mesterjegyeknek számítanak. alapvetően három részbol áll: az ébenfamagból, a fémgyűrűkből, valamint a csavarszárból. Az „ébenfamagot" esztergáljuk, meghatározott hosszúság és átmérő szerint, majd ezüstlapból kifűrészeljük a gyűrűknek való anyagot és sablonra húzva szabályos kör alakúra kovácsoljuk és ráhúzzuk az ébenfamag két oldalára. Ezt követően esztergagépen kifúrjuk a csavarszárnak való lyukat, majd a pálcán lévő csap helyét, és kis „gallért" esztergálunk a szélesebb fémgyűrűre. Majd megfordítjuk a csavarfejet, és a másik végén befúrjuk kb. l mm mélyen a gyöngyházszem helyét.

A kész csavarfejbe ezután beütjük a csavarszárat, majd kis satuba fogva szabályos nyolcszögleture reszeljük, olyan méreture, amekkora a pálcánk vége, vigyázva, hogy a gallér ne sérüljön. Ezután finomreszelővel, csiszolópapírral, majd bőrreszelővel felfényezzük, elkerülve az élek elgömbölyítését. A vonónk most már „összeszerelhető", következhet a fényezés, az ezüstfonat, a bőrözés, végül a szőrözés.

V. A pálca fényezése

A vonók esetében nem lakkozásról, hanem fényezésről beszélünk, és bátran mondhatjuk, hogy csak szükségből és nem esztétikai okok miatt történik, hiszen a fernambukfa mindenféle lakk nélkül is igen magas fényű, és sokszor a fa színezetének rovására történik a felületkezelés. A fényezéshez a legegyszerűbb lakkot, a sellakkot használjuk szesszel és olajjal keverve. Két- három igen vékony rétegben kenjük fel a pálcára, az első, esetleg a második réteg is a pólusok eltömítésére szolgál, az utolsó pedig tulajdonképpen kézi polírozás. Mindig szöszmentes ronggyal dolgozunk, és kinek a keményebb, kinek a puhább működik jobban.

Csak kellő odafigyeléssel és türelemmel lehet szép fényt adni a pálcának.

VI. A pálca ezüstözése és bőrözése

E két munkafázist igazán nem érdemes hosszabban ecsetelni, hisz mindkettő igen egyszerű és túl nagy koncentrációt nem igénylő feladat, bár lehet mindkettőt rendkívül csúnyán is muvelni (nem is annyira ritka jelenség az igénytelen ezüstözés és bőrözés). Az ezüstözés lényege, hogy a pálca megóvásának érdekében vékony ezüstszálat tekerünk kb. 7,5 cm hosszan a leengedett kápa végpontjától (+1 mm a bőr szélének lehajlásához való hely) a fej felé. A szálak végeit lágyforrasztással rögzítjük manapság, a hagyományos módszer a szálvégek áthúzása a tekerés alatt, nem ritka azonban a kis fémstiftekkel való rögzítés sem. Az ezüstfonat közé nem ritkán színes selyem­szálat fonnak, ami az esztétikai hatást növeli. A bőrt az ezüstfonatra ragasztjuk a kápához közel, hossza általában 2,5-3 cm. Mind a négy végét elvékonyítjuk, hogy a felületek szépen egybeolvadjanak és meleg enyvvel ragasztjuk fel. A bőrözés szintén a pálcát óvja a kopástól, azon a ponton, ahol a legtöbbet érintkezik a zenész ujjával.

Gyöngyház a vonón

A gyöngyház különféle héjas puhatestuek gyöngyházfényű illetve színjátszó külső héja.

A reneszánszkori Firenzében a fafaragók intarziához használták a gyöngyöt más anyagokkal, míg a hangszerkészítők a 17. századtól kezdték díszítésre használni.

A vonókészítésben leggyakrabban az osztriga és különféle fülcsigák héjait használják. Az osztriga lapos, legyezo alakú, a fülcsigák alakja az oválistól a majdnem kerek formáig terjed, határozott csúcsosodással és egy sor nyílással, melyeken át az anyagcserét folytatják.

A fülcsiga egyhéjú, egy redozött részen tapad a héjához, hogy ne essen ki belole. A héjnak vastag, befelé forduló pereme is van, ezen nyugszik. Az osztrigák - lévén kagylók - kéthéjúak. Mindkét fajta helyhez kötött, nem vándorol. Héjuk általában csak egyéb hasznosítási formájuk melléktermékeként kerül felhasználásra. Sok fajukat megeszik, vagy pl. gyöngytenyésztésre használják.

Héjuknak szintén sokféle hasznosítási módja van: díszítményeket, madárijesztőt, a műanyagkor elott gombot, fésut készítettek belolük. A vonókészítők részére történo gyöngyházdarabolás csak a fenti szükségleteket ellátó ipar melléktevékenysége volt. Manapság a vonókészítők többnyire nagykereskedoktol szerzik be az elore feldarabolt árut.

A gyöngyház anyaga megegyezik a gyöngyével: mészko, összefüggo, vékony rétegekben, többé-kevésbé barázdált, hullámzó mintát mutatva. A különbözo kristályszerkezetekbe kötodött mészko alkotta rétegeken megtörő fény adja a gyöngyház jellegzetes színét.

A vonókészítők ritkán tudják a gyöngyházhéjakat adó fajok pontos nevét. Ennek egyik oka, hogy nehéz darabolt formában azonosítani a fajt, de a pontos faj nem lényeges sem a gyöngyház darabolójának, sem a halásznak. A leginkább zavarba ejto az általában használt megnevezések nagy mennyisége. Gyakran használnak különbözo neveket egy fajra, illetve egy jellegzetességgel írnak le egy gyöngyház­típust, így egyes fajokat egy kalap alá vesznek, másokat nem.

Rendkívül nagy zavar, ellentmondás veszi körül a fülcsigák két fajtáját: az ormeaux-t és az awabi-t.

Az Awabi japán szó, általános értelemben fülcsigát jelent, de mindig a Haliotis Gigantea fajt jelöli.

Az ormeaux kifejezés épp annyira jelentoségteljes a francia vonókészítőknek, mint amennyire rejtélyes a brit kollégáiknak, illetve a brit gyöngyházmetszokenek, akiket meglep ez az újabbkori nagy kereslet, amit képtelenek kielégíteni. Ennek a kifejezésnek: „ormeaux", a legújabbkori bevitele Nagy-Britanniába csak egy ujabb csavar az etimológiai zurzavar történeti spiráljában. Az ormeaux egy általános francia kifejezés a fülcsigákra, melyek a Csatorna-szigetek Ormer nevu szigetének part közeli vizeibol származnak. Az Ormer név az Oreille de merbol, az angol seaear (tengeri fül) kifejezés irodalmi fordításából származik, általában fülcsigát jelent, de ebben az európai szövegkörnyezetben egyetlen fajra, a Haliotis Tuberculata-ra vonatkozik.

A gyöngyházdarabolás tömegtermelésként a 19. század elején kezdodött, Nagy-Britanniában Birmingham környékén, Franciaországban Méru faluban.

A tömegtermelés alapanyagaként csak viszonylag egységes áru szolgálhat, ezért erre a Pinctada család alkalmasabbnak tunt, mint a Haliotis, keményebb, kopásállóbb. A Hill-muhely kedvenc anyaga volt. Bár alapanyagként drágább, végtermékként olcsóbb a Haliotisnál. A Haliotis fo elonye a látvány, mely főleg természeti adottság, de a feldolgozás során is befolyásolható. A belső, simább felületet lecsiszolva egyre fokozódik a hullámzás. Ez a hatás extrém módon felerősödik, ha a külső kérget csiszoljuk.

A vonókészítésrol szóló szakirodalomban kevés szó esik a gyöngyházról. Egyesek állítják, hogy a régi mesterek egyáltalán nem használtak fülcsigát, csak osztrigát. Azt sugallja, hogy az összes Haliotis csere folytán került a vonókra. Ez az elmélet igen átfogó cserefolyamatot feltételez, egy tartósabb anyag kevésbé tartósra való általános cseréjét.

A gyöngyház feldolgozása során az egyik érdekes munkafázis: az egyenesítés forró vízben, préseléssel. Csak korlátozott vastagság és minőség esetén lehetséges, de kb. annyira, mint kemoterápiát alkalmazni hajvágásra fodrászatban.

Ékek és szerepük a vonón

A vonókon többnyire két ék van: egy a fejben, ketto a kápában. A fejben és az egyik, kápában lévő éknek a szőr rögzítése, a harmadik éknek pedig a szőr szalaggá terítése a feladata. Ez utóbbi ékfajta egyes vonókon hiányozhat, bár ez ritka, mint a fehér holló.

A szőr rögzítésére szolgáló két ék feszítőék, amelyek a szőr húzóerejével szemben a lyuk falának támaszkodva akadályozzák meg, hogy a szőr (a két végére kötött csomóval) kicsússzon a lyukból.

1. az ékek mozgási iránya feszítéskor

2. a szőrt feszítő felületek

3. az ékek feltámaszkodó felületei

Amint az ábrákon is megpróbáltam érzékeltetni, az ékek helyének első és hátsó fala a lyukak alja irányában széttartanak, így az ékek első és hátsó oldala is hasonló formát kell, hogy felvegyen. Ez a forma biztosítja, hogy (ideális vagy azt megközelíto esetben) az ék nem fordul ki a szőr húzóereje hatására.

A működés szempontjából a 2. ill. 3. szám­mal jelzett felületeknek, oldalaknak van sz­repük, ezeket a felületeket kell illeszteni, - a lyukak falával való megközelíto párhuzamosság, a lyuk alja felé való széttartás. A két oldalfalat és a szőrt feszítő oldalt a következo módon kell kialakítani. (Az egyszerűség kedvéért csak a fejet rajzolom, a kápában hasonló módon szükséges.)

Az 1. számmal jelölt oldalak a fej hátulja felé jobban szukülnek mint, a lyuk, elkerülendo, hogy az ék bármiféle feszítőerőt fejtsen ki a lyuk oldalfalára illetve a csont oldalára. A 2. számú pontoknál az ék egészen a lyuk oldaláig ér, ezzel akadályozva meg, hogy szőrszálak csússzanak az ék mellé vagy mögé, így lazábbá válva a többi szőrszálnál, esetleg lógjanak. Az ék hosszának lehetőleg olyannak illik lenni, hogy a már bent lévő szőr és a lyuk első fala között (3.) ne legyen nagyon szembetűnő rés, azaz ne legyen fekete csík.

A fejben (illetve más arányokban a kápá­ban is) lévő ék formája (felül, oldalt, elöl, alul­nézetben)

Fontos, hogy az 2. számú oldallapok a lyuk alja és háta felé összetartsanak, mégpedig a lyuk oldalfalának összetartásánál nagyobb mértékben. Ezen ékforma esetén biztosítható ugyanis az ék megfelelő funkciója: elöl hozzászorítja a szőrt a lyuk első falához; hátul feltámaszkodva, nem csúszik ki; oldalt pedig nem feszíti szét a fejet, így szinte az is mindegy, milyen fából készül az ék, ha az megfelelő módon van illesztve.

Súlyos gondok adódhatnak azonban abból, ha helytelen formájú (talán abban bízva, hogy úgyis puhafából készül, esetleg túl nagy) éket akarnak a lyukba erőltetni, illetve a szőrt ezzel rögzíteni. Ha túlzottan erőltetik a rossz formájú éket, a körökkel jelzett helyeken jobbik esetben csak a csont törik el, rosszabb esetben a fej is. Ez már súlyos sérülés a vonón. Ha a kápába erőltetnek rossz éket, az hosszirányban szétfeszítheti a kápát is. Ez szintén súlyos sérülés.

A harmadik ék szerepe, hogy a gyűrű belső szélességébol adódó lehető legszélesebb szalagra terítse szét a szőrköteget, azt rögzítse ebben a helyzetben, valamint - a két másik ékhez hasonlóan - ne engedje félrecsúszni a szőrszálakat.

Ezek a funkciók szintén megfelelő illesztéssel biztosíthatók. Lényeges, hogy az ék két széles lapja sík legyen. Ezzel a szalaggá terítés jó lesz, és az ék rögzítése is könnyebb, ráadásul a gyűrű szélén az ék rögzítéskor nem vagdossa el a szőrszálakat. A gyűrű és a nyelv között 1. számmal jelzett rés szélességétol függoen az ék anyaga lehet puhább fa (pl. hárs -széles rés esetén), illetve keményebb fa (pl. jávor - keskenyebb rés esetén), a lényeg, hogy jól zárjon az ék, és ne engedje elmozdulni a szőrt. Az éknek nem feladata, hogy a kápából helytelen rögzítés miatt megmozduló, kicsúszó szőrt rögzítse. Ha helytelen a formája, vagy túl nagy erővel próbálják beszorítani a nyelv és a gyűrű közé, a legkisebb baj, hogy esetleg elvagdossa a szőrt. Nagyobb baj, ha elgörbül a gyűrű alsó lapja, mert így már nem biztosítható a szalagszeru, egyenletesen terülo szőr, mely hiba már a játékot is befolyásolja.

Az ékeknek (a fejben és a kápában) még egy, nem általánosan használt szerepe is van, de ehhez másfajta anyagból, nevezetesen ólomból kell készíteni az éket. Ezt a szokatlan anyagot az a cél teszi indokolttá, hogy a zenész kérésére módosítsák a vonó összsúlyát, vagy az eredeti súlypont megváltoztatásával a játék közben érzett relatív súlyát. Én jelen tudásommal ezt a módszert nem alkalmaznám egyik célból sem. Ha a vonó összsúlya kevés a zenésznek, akkor valószínuleg már a pálca elkopott, azaz vékony, esetleg a tekerés, a kápa vagy a csavarfej már nem eredeti. Ezek cseréje az összsúlyt és a súlypontot is módosíthatja. Ha az (közel) eredeti állapotú vonón csak a súlypont változtatása a cél, azt célszerűbb a tekerés módosításával, cseréjével elérni. Bár igazából az általam nem kívánt módosításokat is indokolttá teheti a szükség.