Nagybogo.HU | Nagybőgősök információs portálja


      Ma 2017. július 21., péntek, Dániel és Daniella napja van.     Kapcsolat  Támogatás
Címlap Vonó

Kialakulása

Bíró Zoltán szakdolgozatából...

A vonó kialakulásának első nagy fordulópontja a XVII. században történt. Az addig használt vonókon a húr megszólaltatására szolgáló lószőr feszessége nagyrészt a pálca természetes rugalmasságától függött, és ezen legfeljebb a játékos ujjainak szorításával változtathatott valamelyest. Ennek a kezdetleges megoldásnak egyetlen előnye az volt, hogy játék közben megállás nélkül lehetett módosítani a vonószőr feszességén. A kápaszerkezet feltalálása ezen a helyzeten javított.

A vonó mai, s azóta sem sokat javított alakját a francia Tourte-család kísérletezte ki. Az idősebb Tourte 1740-től 1775-ig munkálkodott a vonó tökéletesítésén. Elsősorban a kápaszerkezet foglalkoztatta, s végül sikerült megalkotnia a mai vonó csavarorsós mechanizmusát, amelynek előnye, hogy a vonószőr feszültsége egyfelől állandó, másfelől könnyen és gyorsan változtatható, akár a játék pillanatnyi szüneteiben is. Használaton kívül a vonószőr lazítható, ami a vonórúd kímélését eredményezi. Tourte vonója már szinte azonos volt a mai vonóval. Egyetlen hibája, hogy Tourte a faanyagra kevés figyelmet fordított. Munkájában sokat segítette idősebb fia, Xavier, aki szintén kitunő vonókat készített.

A vonókészítés „Stradivarija" címet azonban kisebbik fia, ifjabb Francois Tourte (1747-1835) nyerte el, aki G. B. Viotti olasz származású hegedumuvész segítségével tökéletesítette tovább a vonó mechanizmusát. Kezdetben ő is szokványos faanyaggal próbálkozott, de hosszas próbálkozás után a pernambukkót találta legalkalmasabbnak. Hogy nagybőgővonót készített-e, arról nincs adat, de ez nem is valószínu.

A nagybőgővonó szerkezetileg azonos a hegeduvonóval, és elsősorban méreteiben különbözik attól. Korábban a nagybőgő vonójóval rövidebb volt mint a hegeduvonó. A mai nagybőgővonó azonban már hosszban is megközelíti a hegeduvonót, és mind jobb anyagok alkalmazásával sikerült súlyát is minimálisra csökkenteni. A mai nagybőgővonó súlya általában 120-135 gramm és 200-250 szál szőr szükséges hozzá.

A kétféle vonófogásnak megfelelően két vonótípus alakult ki. Az egyik nagyobb, magasabb kapával a német fogásnem részére, a másik pedig valamivel keskenyebb kapával a francia fogásnemhez. A német kápán időközben kisebb változásokat eszközöltek. Megemlítendő a Buttler-, illetve a Findeisen-modell, de ezek jelentősége nem nagy.

A Dragonetti-féle és az azt követő vonókkal szemben előrelépést jelentett a Nürnberger-vonó, amit 1792-ben Christian Gottlob Nürnberger alkotott meg. Ezekhez bükk-, cseresznye- vagy berzsenyfát használt, a német vonófogásnak megfelelő kapával látta el őket, a vonó csúcsát pedig kalapácsszeruén képezte ki.

Az első Pfretzschner-vonó 1880-ban készült. A kápa ezen is a német vonófogásnak felelt meg, a csúcs viszont már a ma is használatos alakot mutatta. Hermann Richard Pfretzschner (1857-1921) Markneukirchenben tanulta hangszerkészítést, majd 1874-ben Párizsba utazott, hogy ott J. B. Vuillaume francia mesternél tanuljon tovább. Hazatérése után 1880-ban céget alapított, és 1901-ben megkapta az udvari szállítói címet. Eleinte Tourte, Vuillaume és Voirin nyomán dolgozott, majd kialakította saját modelljét. A vonórudat lakkozta, és abba fekete betuvel beütötte a H. R. Pfretzschner cégjelzést.

A francia vonófogáshoz kezdetben a Dragonetti-vonót használták, mely még meglehetősen rövid és ívelt volt. Csak a XIX. században történ­tek próbálkozások a felső vonófogásnak megfelelő vonó kialakítására. Párizsban a Conservatoire hangszerkészítője, az idősebb Grand készített egy nagybőgővonót, de ez még nem vitt sokkal közelebb a megoldáshoz. 1883-ban Verrimst, a Conservatoire tanára kezdeményezésére megrendeltek a Grand ét Bernandel cégnél egy nagybőgővonót. Ez már jóval hosszabb volt, rúdja homorú, a szőr felülete pedig körülbelül 15 mm széles. A francia vonó további tökéletesítése Arthur Vigneron muhelyében haladt tovább. Az ő nyomán 1903-ban M. Thomasin készítette el a francia fogásnemhez szükséges, már tökéletesnek mondható vonót. Ennek hossza 67 cm, szőrfelülete 22 mm széles, súly pedig 120 g. A mai vonók lényegében ezzel megegyezők, csak a szőrfelület keskenyedett körülbelül 17 mm-re.

Amint a gamba ősöknél, úgy a nagybőgőnél is két fogásmód ismeri és használatos. A játékos kezének a vonó rúdján való elhelyezkedése szerint különböztetjük meg az alsó, illetve felső vonófogást. Hogy a gambáknál mindkét vonófogást alkalmazták, arról a korabeli képzőmuvészeti alkotások bőséggel tanúskodnak. Eleinte a nagybőgőnél kizárólag az alsó vonófogás volt használatos. Minthogy Dragonetti is alsó vonófogással játszott, ezt á la Dragonetti névvel illették. A német iskolákban kezdettői ezt a fogásnemet tanították, így ez manapság német vonófogásként is­mert. A német vonófogáson az idők folyamán apróbb változtatásokat esz­közölt T. A. Findeisen, H. Herrmann és Montag L.

A XVIII. század végén Franciaországban indult el a kezdeményezés a felső vonófogás használatára. A legkorábbi írásos adat erről Jean Baptiste de Laborde 1780-ban megjelent kötetében szerepel. 1782-ben a német Petri is ezt ajánlotta. Fröhlich és Nicolai pedig mindkét fogásnemmel foglalkozott. A francia vonófogás a X1X-XX. század fordulóján élte virágkorát, amikor egész Európában, így Németországban is általánosan használták. Azonban az 1. világháború után újjászületett a német vonófogás, és mára hazánkban, akárcsak a környező országokban ez jutott túlsúlyra.

Általánosan elterjedt, bár kissé felületes felfogás szerint a német vonófogás erőteljesebb, hangsúlyosabb és dinamikusabb, a francia vonófogás pedig éneklő és mozgékony játékra alkalmasabb. Végső soron azon­ban nem lehet köztük igazságot tenni. A kettő egyenlőségét bizonyítja, hogy pusztán hallás útján aligha állapítható meg, hogy valaki német vagy francia vonófogássaljátszik-e. Német vonófogással játszott, illetve játszik Dragonetti, Hausé, Simandl, Kuszevickij, Montag, Tibay, Streicher, Azarhin, Karr és mások. A francia vonófogást részesítette előnyben Bottesini, Nanny, Torello Ross, Qertovics, Miluskin, illetve ezt használja Petracchi, Andrejev, Thomas és mások. Hazai adatok szerint ma a nagybőgősök mintegy 10-20%-a játszik francia vonófogással, ami nem is csoda, minthogy idehaza Lukácsházy Istvánon és Ruzsonyi Bélán kívül nem tanítja senki ezt a fogásnemet. Európa nyugati részében pedig nagyjából fordított az arány.

Pillanatképek a francia vonókészítés történetéből

•  /. A párizsi vonal

Mielőtt bármiről is írnék, leszögezem a tényt, hogy nem kívánok átfogó és mélyreható tanulmányt írni a vonókészítés történetéről. Ehelyett inkább oly módon igyekszem az olvasót kalauzolni e világban, ahogy egy igen szerteágazó, óriási ismeretanyagot felölelő kiállításon vezetnénk végig valakit, meg-meg-állva egy-egy alkotásnál, egy-egy kuriózumnál, s minderre egy szuk negyedóra állna rendelkezésre. Arról nem is beszélve, hogy mindez csak egy töredéke lenne egy még nagyobb kiállításnak.

A francia vonókészítés két fő vonala amelyből sarjad: a párizsi és a mirecourt-i. Kezdjük tehát kőrútunkat a párizsi vonallal és egy mindenki által ismert névvel: Francois Xavier Tourte. Abban az évben, mikor a világ minden idők legnagyobb zeneszerzőjét búcsúztatta, megszületett az az ember, aki új alapokra he­lyezte a vonókészítést. Az eredetileg órásmes­ternek tanuló gyermek elképzelhetően apjától merítette az ihletet a vonókészítéshez, aki minden bizonnyal hal­latlan fantáziával és újítókészséggel volt megáldva. A kápákat már tolókával és fém­gyuruvel készíti. A csavarfejet először csontból, majd ezüstből alakítja ki, később az ébenfa-„magot" látja el két oldalról fémgyuru­vel.

A legújabb kutatások (Bemard Millant) alapján az öreg Tourte munkáit Francois Xavier idősebb bátyjának, Nicolas Leonardnak tulajdonítják, tehát a papának (akit eddig Louisnak ismertünk, ám szintén Millant kutatásai alapján szinte biztos, hogy Nicolas Pierre-nek hívták) igen kevés munkája maradt fenn. Nem tudni, igazán mire volt képes az öreg Tourte, a neki tulajdonított vonók egy rendkívül lelkes, ám kevésbé tehetséges mesterről árulkodnak. Amit Francois Xavier megvalósított, azt apja nem tudta elérni, erre már sem ideje, sem tehetsége nem volt, viszont kérdéses, hogy ösztönző hatása nélkül fiából az lett volna, aki lett. Ha párhuzamot kéne vonni a hegedukészítés múltjával, F. X. Tourte munkásságát inkább Gasparo da Saloéhoz hasonlítanám, annak ellenére, hogy a nagyközönség előszeretettel említi egy szinten Antonio Stradivarival ..., ami, munkája színvonalát illetően így is van. A jelentős különbség számomra az, hogy Stradivari előtt már igen komoly hagyománya volt a hegedukészítésnek (itt kiváltképp az Amati-családra gondolok), a vonókészítés - a „modern" vonókészítés - hagyományait viszont kétségtelenül F.X.Tourte teremtette meg. O az első vonókészítő, aki tudatosan a pernambuk („Pao Brasil", „pernambucco", vagy latin nevén „chesalpina echinata") fát választja alapanyagként. A vonófejet csonttal látja el, ami nemcsak esztétikus, de védelmet is nyújt. A hegedu-, brácsa-, és csellóvonók végleges formáját, öt fontos kritérium alapján határozza meg:

Vonóit hallatlan precizitással készítette, stílusa nem éppen egységes, de mindig felismerhető. Eleinte kerek vonókat készít, kapái keskenyek. 1800-tól áttér a nyolcszögletu vonókra, kápái teltebbek lesznek, kicsi szájat faragva nekik. 1835-ben bekövetkezett haláláig stílusa (és főleg szerkesztése) meghatározó a vonókészítésben.

A párizsi-vonal következő kimagasló egyénisége Jean-Baptiste Vuillaume. Miután apjától, Claude Francois Vuillaume-tól elsajátította a hangszerészet mesterségét, Párizsba költözött 1818-ban, hogy a Francis Chanot által kitalált ún. gitár-hegeduket készítsen. Itt nyitotta meg üzletét 1822-ben. Az ő muhelye volt a vonóshangszer-készítés „falansztere" a XIX. században. A kor legnagyszerubb vonókészítői dolgoztak muhelyében. Mondhatni a párizsi­vonal minden képviselője dolgozott a Vuillaume-muhelyben, mint például Dominique és Francois Peccatte, Pierre Simon, Nicolas Maire, Francois Nicolas Voirín, és még számos kiemelkedő mester. Vuillaume elsősorban kiváló hegedukészítő volt, vonókkal eleinte nem is igen foglalkozott. Azonban ugyanazon városban muködött Tourte, akinek ekkor már igen komoly tekintélye volt, tehát Vuillaumenak lépnie kellett. Felkereste Jean-Pierre-Marie Persois-t, és együttmuködésre kérte fel. Persois élt az ajánlattal és 1823-tól Vuillaume-nak dolgozott, vagy úgy is mondhatjuk, hogy megteremtette a muhely vonósarculatát. Vuillaume saját nevével szignálta Persois vonóit, ami miatt később nézeteltérés támadt köztük. Persois húsz kerek évig dolgozott itt, eközben 1826-ban tanítványa lett Dominique Peccatte, akiről elmondhatjuk, hogy ő tette az „i"-re a pontot, ami a modern vonó letisztult formáját illeti. Ugyanis már fém sínnel látta el kápáit, az ívelt oldalú háromszög-szerkesztéssel pedig iskolát teremtett. Persois és Peccatte generációjához tartozott még Jean-Joseph Fonclause, aki 1830-tól 1840-ig dolgozott Vuillaume-nak, valamint Pierre Simon, aki 1847-től már önállóan muködött Párizsban. A következő generáció legnagyob tehetsége Francois-Nicolas Voirin, aki mellesleg Vuillaume unokatestvére volt. 1855-től 1870-ig dolgozott e muhelyben olyan egyéniségekkel, mint Nicolas Maline, Francois Peccatte, Joseph Henry. Nem bizonyítható, de valószínuleg itt dolgozott 1845-50 között Nicolas Maire, aki olyan gyönyöru szemeket tett kapáiba (gyöngyház a gyöngyházban), hogy a „Maire-szem" a mai napig fogalom vonó­készítő körökben. Az utolsó generáció Jean-Joseph Martin, Charles-Claude Husson és Prosper Colas. Szándékosan hagytam a végére Charles Peccatte-ot, hiszen ő adta tovább a hagyományt a következő iskoláknak, amelye­ket Eugene Sartory és Alfréd Lamy nevei fémjeleznek, akik után, mondhatni megszakadt a párizsi-vonal.

Vuillaume örök kísérletező volt, kreativitása kicsit emlékeztet Leonardo da Vinciéra. Mivel ilyen kiváló vonókészítő mesterekkel dolgozott együtt, nem csoda, hogy a vonók szerelmese lett és életének egy jelentős szakaszát a vonó tökéletesítésének szentelte. Számos remek találmánya volt, amik sajnos nem állták ki az idő próbáját. 1834-ben készítette első acélvonóját, ami olyan sikeres volt, hogy 1850-ig 5560 darabot adott el belőle, s amiről Paganini is elismerően nyilatkozott. 1835-ben szabadalmaztatta „önszőröző-vonóját", amit főleg Fonclause, Pierre Simon és Dominique Peccatte alkalmazott előszeretettel. 1845-ben született meg másik szabadalmaztatott újítása, a „Vuillaume-kápa", amin kerek sínt alkalmazott. Ez utóbbi megvalósításában elévü­hetetlen érdemei voltak Nicolas Maline-nek, ugyanis ő alkalmazta először és élete végéig hu maradt hozzá. A legérdekesebb találmánya azonban a miniatur fotográfia, amit a világon ő alkalmazott először. Míkroképet helyezett egy kb. 2mm átmérőju lencsébe, s ezt illesztette a kapába, a szem helyére (hiúságát példázandó: az első három mikrokép saját magát ábrázolta).

Kétségtelen, hogy minden Vuillaume muhelyből származó munka mestermu, és minden zenész boldognak érezheti magát, ha egy ilyet tudhat a magáénak, ám a „Vuillaume" névvel szignált vonók és hangszerek esetében mindig felmerül a kérdés: valóban Vuillaume készítette, vagy valamelyik mester a muhelyéből.

- //. A mirecourt-i vonal -

A mirecourt-i vonal óriási jelentősége, hogy a vonókészítő hagyományt átmenekítette a XXI. századba, s ez elsősorban a Bazen-családnak köszönhető. A családot és a muhelyt az 1824-ben született Francois Bazen alapította. A mirecourt-i születésu mester hegedu- és vonókészítő is volt . Munkája az Eulry-nél tanult mirecourt-i mester, Pajeot stílusára emlékeztet. Óriási muhelyt tartott fenn, kb. 30-40 alkalmazott és családtag dolgozott az irányítása mellett. A család legkiemelkedőbb tagja Charles Nicolas Bazin, aki többek közt a Fétique-fivérektől tanulta a szakmát. Vonóinak fejformája F.N.Voirin után készült, kápáinak formája inkább klasszikus, bár készített jó néhány Vuillaume-kápát is. Fia, Louis Bazin szintén nagyszeru mester volt, kidolgozásban talán egy kicsit túl is szárnyalta apját. És akit még érdemes megemlítenünk e családból: a XX. század elején született Charles Alfréd Bazin.

A mirecourt-i vonalhoz tartozó másik nagy család a Morizot nevet viselte. A családot alapító Louis Morizot Cuniot-Huryól, Charles Nicolas Bazintől és Eugéne Sartorytól tanulta a mesterséget. 1857-ben bekövetkezett haláláig öt fiával dolgozott együtt, ők: Paul, Louis, André, Georges és Marcel Morizot.

Végül elérkeztünk az Ouchard családhoz. A papa, Emilé Francois Ouchard 1872-ben született Mirecourt-ban. 1884-ben kezdett el dolgozni Cuniot-Hurynél, és egészen 1926-ig itt maradt. Négy vonókészítőt hagyott az utókorra: Emil, Emil August, Bemard és Jean Claude Ouchard-t. Közülük messzemenően a legtehetségesebb Bemard Ouchard. Vonóit kétségtelenül csak a legnagyobb mesterek (Tourte, Pajeot, Pierre Simon, Dominique Peccatte, stb.) munkáival lehet egy szinten említeni. S hogy a vonókészítés „francia módra" még ma is létezik, ez neki köszönhető. O alapította meg 1949-ben a mirecourt-i vonókészítő iskolát, amely a mai napig igen jó mestereket bocsát útjukra. A mirecourt-i iskola 1973-76-os generációjának volt tagja Martiné Devillers és Gilles Duhart mellett Pierre Guillaume, aki Berndt Etzlernek tanítója.