Nagybogo.HU | Nagybőgősök információs portálja


      Ma 2017. április 24., hétfő, György napja van.     Kapcsolat  Támogatás
Címlap

Aki a hangszerek lelkével is törődik: Interjú Rácz Barnabás hangszerkészítő mesterrel

Rácz Barnabás szerint katasztrofális állapotban van a hazai nagybőgőpark.

„Hiszem, ha a nagynevű, régi mesterhangszereink hangját visszaadom, akkor a lelkük is visszatér" - vélekedik Rácz Barnabás hangszerkészítő mester, aki pályára lépésének harmincadik évfordulóját különleges kiállítással ünnepelheti. A Művészetek Palotájá­ban, a Művészet a Mesterségben sorozat következő, nagybőgőt bemutató tárlatán az ő művei láthatók, egészen júniusig. S bár Rácz Barnabás tudja, mennyi nehézséggel jár ma Magyarországon ez a hivatás, bizakodással tölti el, hogy ismét egyre többen akarják megtanulni ezt a mesterséget, s abban is reménykedik, hogy nemsokára ismét működni fog a hangszerész szövetség.

- Miért saját magának kellett megren­deznie ezt a tárlatot?

- A Művészetek Palotája remek lehetőséget nyújt, amit megpályáztam, s a szinopszisom alapján megkaptam a felkérést. Én már a harmadik kiállító vagyok, volt hegedű, zon­gora... S azért nekem kellett lépnem, mivel ma már nem működik a Magyar Hangsze­rész Szövetség, így mindenkinek saját magának kell megszerveznie a tárlatait... A be­mutatót Semmelweis Tibor nyitotta meg, s Kubina Péter tanszékvezető, a Nemzeti Fil­harmonikusok művészének növendékei muzsikáltak. Bécsből kimondottan erre az alkalomra hazajött Duka Norbert nagybő­gőművész, aki szintén pódiumra lépett, s mindannyian az én műhelyemben készült hangszereken játszottak. Nagyon sokan voltak kíváncsiak a kiállításra, s azóta is kedves bejegyzéseket kapok az emlék­könyvbe. De ilyenkor is érződik, mekkora űrt hagyott maga után a szövetség. Nagy kár, hogy felbomlott, hiszen másfél évtize­des működése során összefogta és képvi­selte a szakmát, segített többek között a hangszerkiállítások megszervezésében. Arról nem is beszélve, hogy a nemzetközi hangszerész világban ezeknek a kamarák­nak, szervezeteknek óriási a szerepe. Hiszen bárhová jelentkezem, azonnal meg­kérdezik, milyen egyesületnek vagyok a tagja...

- Milyennek látja a magyar hangszer­készítést?

- A II. világháború előtt virágzott ez a mes­terség, de a kilencvenes évekre szinte telje­sen megszűnt... Egyszerű faipari techni­kumban tanulhattak csak a hangszerésznek készülők, s nem rendeztek hangszerkiállítá­sokat. Nagy lépést jelentett az, hogy az 1990-ben a Zeneakadémia keretei közé ke­rült a képzés, s ekkoriban született meg a Magyar Hangszerész Szövetség is. A végzett hallgatók aztán elkezdtek új műhelyeket alapítani, így szép lassan virágzásnak indult a hazai hangszerészet. A saját műhelyemet én is 1992-ben hoztam létre. S arra nagyon büszke vagyok, hogy számos magyar zene­kar tőlem — mint kortárs mestertől — rendelt először hangszert. Többek között Szentir­may Antal, az Operaház szólóbőgőse felké­résének is eleget tehettem.

- Bár tudom, régi instrumentumokon szeretne mindenki játszani, annak is van előnye, ha valakinek személyre sza­bott hangszer készül...

- Így igaz, hiszen kézre tudjuk alakítani, arról nem is beszélve, hogy a hazai instru­mentumokért a nyugat-európai ár felét kell csupán fizetni... Ráadásul nem kell külföld­re küldözgetni, ha bármi gond adódik. S bár tényleg hosszadalmas munka, egy évbe is beletelik, amíg a muzsikus és a mester kö­zösen dolgozik a hangszeren, az eredmény azonban valóban különleges, egyedi hang­zás. Olyan, amilyet a zenész megálmodott. Régi nagybőgő egyébként sincs túl sok, ép­pen azért, mert ennek a hangszernek a felü­lete négyszer, ötször nagyobb, mint a töb­bié, így sokkal sérülékenyebb azoknál.Ezért nem is nagyon maradtak fenn igazi mesterhangszerek, pedig Amati és Stradiva­ri is készített nagybőgőket. Eközben né­hány zenészben komoly előítélet él az új hangszerekkel kapcsolatban...Szóval ma, Magyarországon csak nagybőgőgyártásból nem lehetne megélni...

- Gondolom, ezért döntött amellett, hogy restaurátori feladatokat is vállal...

- Tényleg különleges érzés visszaadni egy hangszer lelkét... Ezért foglalkozunk régi, romos állapotban lévő hangszerek teljes restaurálásával, s a már nem javítható hang­szeralkatrészeket korabeli anyagokkal, korhű kivitelezéssel cseréljük. De a szak­szerűtlen javítások helyreállításával is fog­lalkozunk. Így lehet valahogy fenntartani, működtetni ma egy műhelyt... Bár hozzá­teszem, öt évvel ezelőtt még volt alkalma­zottam, erre most már nem jut pénz...

- Ez az az instrumentum, amire a zenekari hangszerbeszerzés legvégén gondolnak csak...

- Kicsit olyan ez, mint a zenészképzésben a régi, rossz beidegződés, ha valaki nem volt elég jó hegedűsnek, akkor arra azt mond­ták, jó lesz brácsásnak... A hangszerész hallgatók is sokszor csak utolsóként vál­lalják a nagybőgőt, mert túl sok vele a gond... Én azt mondom a növendékeim­nek, tanulják meg a nagybőgőkészítést és restaurálást, mert akkor a csellóval, a hege­dűvel is boldogulni fognak. Azért, mert annyira sérülékeny hangszer, nagyon pon­tosan kell ismerni a mesterségbeli fogásokat ahhoz, hogy tényleg jó nagybőgőket készít­senek.

- Önnek miért esett erre a hangszerre a választása?

- Először az Üllői úti műhelyben inaskod­tam. S bár itt volt minden, fúvós, vonós szekció is, mint a régi, klasszikus időkben, nekem valahogy mindig a nagybőgő jutott, folyton ezt a hangszert kaptam a mestertől. Ezt követően fiatal segédként Menich András műhelyében dolgoztam, ahol még hangfizikával és rezgéstannal is foglalkoz­tam. S aztán, amikor három éven keresztül Németországban dolgozhattam, akkor talán a Föld legnagyobb nagybőgőszalon­jába kerültem... Egyébként azt hiszem a hangszerkészítésben az is a segítségemre van, hogy magam is — igaz eleinte családi nyomásra — de négy éven keresztül tanul­tam csellózni. Majd következett a nagy­bőgő és a basszusgitár... S mivel az édes­apám muzsikus, így azt a világot, a zenészek igényeit is jól ismerem. De a szü­leim is a zenész hivatás helyett inkább a hangszerészet felé terelgettek.

- Maradhatott volna Németországban is, ahol azért jóval nagyobb a hangszer­készítő piac...

- Igen, de iszonyú honvágy gyötört. Így in­kább hazajöttem, a külföldi kapcsolataimat pedig megtartottam. Jelenleg is számos ang­liai, németországi felkérésem van, ezekre is szükség van ahhoz, hogy a műhely működ­ni tudjon. Bár ott is romlik a helyzet, hiszen együttesek szűnnek meg, hat éve változat­lan árakkal tudunk csak boldogulni... Az itthoni gondokat egyébként az is jelzi, hogy Debrecenben éveken keresztül rendeztek nemzetközi nagybőgős találkozókat, ame­lyeken kiállítások is helyet kaptak, én ma­gam is tartottam workshopokat, ez azonban több esztendeje megszűnt...

- Mennyire keresik ma külföldön a ma­gyar hangszereket?

-A hazai instrumentumok nagyon kereset­tek voltak a nyolcvanas évek végéig, de az­tán kint elkezdték néhányan régi magyar mesterek, például Pilát, Tóth, Bergmann mesterhangszereinek másolatait árulni, s ez sajnos nagyon rossz hírét keltette a magyar­országi hangszerkészítésnek. Az Egyesült Államokból gyakran hívnak ma is, hogy kép alapján igazoljam egy-egy hangszer szárma­zását... Mostanra már javult valamennyit a helyzet, de ezért is szükség lenne arra, hogy legyen egy közös szervezetünk, s hogy külföldön is minél több hangszerkiállításon mutassuk meg, milyen mestereink vannak, mire vagyunk képesek.

- Van érdeklődés a hangszerész hivatás iránt?

- Érdekes ez, mert a 2000-es évek elején akadtak néhányan, aztán öt olyan esztendő következett, amikor nem jelentkezett senki. Az utóbbi időben ismét nőtt az érdeklődés, jelenleg négy tanítványom van. Összesen eddig tizenegy fiatalt indítottam útnak. Majd­nem mind a szakmában maradtak, és né­hányan már a saját műhelyükben dolgoznak.

- Milyen ars poeticára igyekszik meg­tanítani őket?

- Mindig elmondom nekik, hogy ez egy olyan szakma, amely az iparosság és a művészet között található, és sosem fogja megkapni azt az elismerést, ami megillet­né. S nem szabad azzal kezdeni, hogy valaki Stradivari titkát kutatja. Időben kell reggelente érkezni, szépen, pontosan, fegyelmezetten és nagyon lelkiismerete­sen dolgozni, s ez egy idő után meghozza a gyümölcsét. Akkor már lehet beszélni a hangszerek titkáról, ami nem más, mint összehangolni a szakmai felkészültséget és a jó ízlést, esztétikai és zenei szempont­ból egyaránt. Ebből születhet meg ideális esetben a jó hangszer. S nagyon fontos a párbeszéd a muzsikusokkal is, hiszen már néhány mondatunkkal több évtizedes, a hangszerekkel kapcsolatos tévhiteiket oszlathatjuk el. Nekünk pedig szükségünk van a tanácsukra ahhoz, hogy valóban a lehető legszebben szólaljon meg az adott hangszer.

-  Hogyan vélekedik a magyar nagybőgő hangszerparkról?

- Teljes végveszélyben van, mondhatjuk katasztrofális az állapota. Rendszeres kap­csolatban vagyok a zenekarokkal, így lá­tom, hogy milyen hangszereken muzsi­kálnak, és kevés együttes kivételével, szinte használhatatlanok, rosszul javítot­tak mindenütt a nagybőgők... Ideje lenne végre tenni ez ellen!

R.ZS

Zenekar újság XVII. évfolyam 3. szám