Nagybogo.HU | Nagybőgősök információs portálja


      Ma 2017. július 23., vasárnap, Lenke napja van.     Kapcsolat  Támogatás
Címlap

Interjú Tibay Zsolttal, a Musashino Zeneművészeti Egyetem professzorával

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tartott, 100 éve született Tibay Zoltán című kurzus és emlékhangverseny után beszélgettem a híres professzor fiával, Tibay Zsolttal, aki az esemény-sorozat meghívott tanára volt. Nagyon sokan ismerik őt, számos helyen játszott, játszik ma is. Többször tartott kurzust Magyarországon, így a fiatalabb generáció előtt sem ismeretlen Tibay Zoltán fiának neve. Ma is aktív muzsikus, tanár. Amikor felhívtam, hogy vállalná-e a riportot, a felesége vette fel a telefont, és azt kérte, hívjam kicsit később, most éppen gyakorol. Majd találkoztunk, és beszélgettünk a nagybőgőzésről, a múltról, régi történetekről, meg a jelenről is.

Tibay Zoltán fiaként nem lehetett könnyű ugyanezt a szakmát továbbvinni, nem érezte magán a terhet?  Vagy másképp fogalmazva, édesapja legendás alak volt. Manapság igazán szép és nem ritkán szórakoztató történeteket lehet hallani az egykori tanár úrról, de és ez fontos mindig abszolút tisztelettel beszélnek róla.

- Úgy hiszem, hogy Édesapám egészen különleges ember volt; mindenki, akivel róla beszéltem, volt kollégáival, növendékeivel, valóban a legnagyobb szeretettel és tisztelettel szóltak, szólnak róla.  Olyan ember volt ő, aki a környezetében mindenkit támogatni igyekezett, mindenkihez a lehető legpozitívabb módon közelített. Mindaz, amit róla tudok – családtagként is –, arra enged következtetni, hogy azokban a nehéz időkben, ami neki nagyrészt kijutott, akin csak tudott, segített, és ezt ráadásul úgy tette, hogy a lelkiismerete mindig tiszta maradhatott, anélkül, hogy bármikor, bárkivel vagy bármivel megalkudott volna. S ami engem illet, úgy hiszem, kijelenthetem: amennyire – bizonyos szakmai, meglehetősen átvitt értelemben – teher egy ilyen nagyszerű ember „árnyékában” felnőni, ugyanannyira könnyebbséget is jelentett az, hogy a fia lehettem. Annyit mondhatok, hogy tényleg, igazán, rám is „visszatükröződött”, „átsugárzódott” az őáltala egykor másoknak nyújtott támogatás, a kollégáim túlnyomó többségének részéről.

- Hogyan kezdett el nagybőgőzni? Mik voltak az első tapasztalatai?

- Hét-nyolc éves koromban kezdtem el zongorát tanulni, és amikor tizenkettő lettem – természetesen –, felmerült a pályaválasztás kérdése. Tagadhatatlan, hogy volt bennem egy igen komoly érdeklődés a képzőművészet iránt is – és amikor ezt tapasztalta, Édesapám elvitt a festőművész- és grafikus-barátaihoz, és így próbálta kipuhatolni, hogy milyen irányzat érdekel igazán. Végül – ez csupán feltételezés a részemről, persze! – úgy találhatta, hogy a zene valójában jobban leköt engem; akkor kezdett el nagybőgőleckéket adni. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hiszen vele sajátíthattam el az alapokat. Volt egy háromnegyedes hangszerünk, azon kezdtem el tanulni. Az esedékes konzervatóriumi felvételi előtt körülbelül egy évvel Édesapámmal elmentünk kedves kollégájához, Montag Lajos tanár úrhoz, és miután előjátszottam neki, későbbi tanárom – jellegzetes hanghordozása ma is a fülembe cseng! – azt mondta: „Tisztán játszik, nagy hangja van! Jó nagybőgős lesz a fiadból, Zolikám!”  A következő évben azután, 1964-ben, felvételt is nyertem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába.

- Szigorú volt az édesapja, előfordult, hogy kiborult?

- (Nevet.) Amire én emlékszem, az az, hogy amikor a Konziba jártam, hát – mondjuk így! – elég szenvedélyesen ösztönzött a minél több gyakorlásra. Viszonylag gyorsan tanultam, gördülékenyen oldottam meg a problémákat, de a részletek alapos kigyakorlásához nem volt különösebb türelmem. Később azután – érett fejjel immár – újra meg újra átgondoltam az alapvető technikai kérdéseket, és remélem, sikerült is bepótolnom mindazt, ami az egykori türelmetlenségem folytán kimaradt. Édesapám – viccesen, persze – többször emlegette, hogy – hangsúlyozom: állítólag! – Montag Lulu bácsit nadrágszíjjal ösztökélte a papája a gyakorlásra; na, ilyesmiről nálunk azért nem volt szó... Később, amikor hozzá kerültem az Akadémiára, sajátságos időbeosztásom állandó problémát jelentett: „Miért olvasol annyit, miért nem gyakorolsz inkább?”  Édesapám láthatta, hogy van valamiféle tehetségem a dologhoz, és – atyai gondoskodás keveredhetett akkor a hangszer szeretetével, nyilvánvalóan – a többirányú érdeklődésemből igyekezett minél többet a nagybőgőzésre fordítani... Hát igen, az az időszak felejthetetlen számomra: nagyszerű dolog volt az ő növendékének lenni, minden óra egy élmény volt!

- Azok a szép főiskolai évek, hogy vette az akadályokat a tanár úr?

- Nem volt különösebb problémám, bár igaz, a szolfézs kezdetben valahogy nem ment túl  jól, eléggé döcögősen haladtam azokban a hónapokban. Azonban nagy szerencsém volt ezen a téren is, mert Kistétényi Melinda – nagyszerű szolfézstanárom – éppen akkoriban szervezett egy kamarazenekart, melyet ő vezényelt, és nagybőgősnek engem választott. Az első próbákat követően azután az eladdig vérfagyasztó Kistétényi-órák – a magyar zeneoktatás egyik legendás alakja volt ő, sok szeretettel emlékezem rá! – teljes mértékben kisimultak, és a kamarazenekarban is rengeteget tanulhattam tőle.  Talán ismerősen cseng Kocsis Zoltán neve… Ő akkortájt tűnt fel, szólistaként. Emlékszem, a Nemzeti Múzeumban többször koncerteztünk vele. Zoltán tizenöt-tizenhat éves lehetett akkor; mindegyikünket inspirálta zseniális zongorajátéka...

- Még a diploma megszerzése előtt tagja lett az Operaház zenekarának. Ez még mai szemmel nézve is nem mindennapi teljesítmény, elismerésre méltó.

- Igen, a második akadémiai évem után, 1970-ben, „hirtelen” megüresedett egy státusz; az egyik zenekari tag Nyugat-Németországba távozott a nyári szünetben. Pontosan emlékszem a történtekre ma is: éppen Jugoszláviában nyaraltam, amikor Édesapám értesített, és hazarendelt, hogy gyakoroljak, mert szeptember elején próbajáték lesz az Operában! Hazajöttem, gyakoroltam, jól sikerült; fel is vettek. Tény, hogy az ezt követő két évben elég nehéz volt a zenekari munkát és a főiskolai tanulmányokat összeegyeztetni, de valahogyan mégiscsak vehettem az akadályokat, mert komolyabb probléma sohasem merült fel... Itt említeném meg – kevesen emlékeznek ma már erre! –, hogy a művész-tanári diploma megszerzése utáni években az a megtiszteltetés ért, hogy – az akkori Szaktanárképzőben – többször helyettesíthettem korábbi mesteremet, Montag Lajos tanár urat: a nagybőgő-oktatás iránti, a mai napig sem csökkenő-szűnő szeretetem akkor alakulhatott ki, ebben egészen biztos vagyok.

- Az 1976-os év fontos az életében. Ettől az évtől kezdve nevezték ki szólamvezetőnek az Operaház zenekarában, illetve a Főiskola tanárává. Édesapja mellett is tanított?

- Akkoriban Simon Albert tanár úr volt a Zeneakadémia zenekarának karmestere, és voltaképpen azt, hogy odakerültem, nem Édesapámnak köszönhettem, hanem – ahogyan őt mindenki; tanárok, kollégák, növendékek, a becenevén emlegette – Juminak, a magyar zeneművészet egyedülálló, egészen különleges jelentőségű alakjának, aki akkoriban arra törekedett, hogy – nyugat-európai mintára – az Akadémián is elkezdődjön végre a zenekari repertoár-ismeret oktatása. Amikor a tervét sikerült véghezvinni, akkor született meg ez a tantárgy, és tulajdonképpen én a zenekari repertoár-ismeretet és a nagybőgőt, mint főtárgyat egyszerre kezdtem el tanítani, tanársegédként. Édesapám osztályában akkoriban teljes volt a létszám, s így, amikor 1976-ban négy igen tehetséges növendék felvételizett – Lajhó Géza, Lőkös Péter, Lukácsházi István és Rácz István –, őket én kezdhettem tanítani. Később ők négyen nagyszerű kollégáim lettek, és a mai napig mindegyikükkel kitűnő kapcsolatokat ápolok. Az már a sors sajátságos fintora volt, hogy amikor végeztek, én elkerültem az Akadémiáról, s így ők már nem nálam diplomáztak.

- A 80-as évek elején a nagybőgő szélesebb körű megismertetése céljából előadás-sorozatot indított a rádióban. Mi volt a koncepció?  Mi volt az alapötlet?

- Földes Imre tanár úr nagybőgővel kapcsolatos műsora – amelyik Balassa Sándor zenei rendező közreműködésével készült –, tulajdonképpen a nagybőgő zenekarban betöltött, hallatlanul fontos szerepét mutatta be. Beszéltem a nagybőgővel kapcsolatos alapismeretekről, a hangszer kialakulásáról, fejlődéséről. A felvétel során különleges effektusokat is alkalmaztak, így például akkor, amikor elkezdtem Beethoven VII. szimfóniájának gyászindulóját játszani, a szólójátékomra egy zenekari felvételt úsztattak rá, igen hatásosan. Ebben a műsorban – közbevetőleg jegyzem meg, hogy ma is milyen nagy szükség lenne az ilyesfajta, széles körben hallható ismeretterjesztő előadásokra! – röviden és mindenki számára érthetően magyarázhattam el a nagybőgő fontosabb tulajdonságait, ismertettem a hangszer lehetőségeit, terjedelmes irodalmát. Azután néhány évvel később, Dimény Judit szerkesztővel még két rádió-műsort készítettem. Az első volt a Nagybőgőnyelven – ebben Maros Rudolf darabját, az Albumlapokat elemeztem és játszottam –, a másodikban Király László Variációk című trióját mutattam be; a darab klarinét-szólamát Veér István játszotta, zongorán maga a szerző működött közre.

- A 90-es évek elején, Magyarországon széles pályát futott be a tanár úr. Tagja volt számos zenekarnak, kamaraegyüttesnek (Budapesti Fesztiválzenekar, Osztrák-Magyar Haydn Zenekar, Budapesti Fúvósegyüttes), és nagy hírű vonósnégyesek állandó közreműködője volt. Mi történt ezután?

–         Ez az időszak – annak ellenére, hogy lenyűgöző élményeim voltak az említett zenekarokkal, a fúvósegyüttessel, és kamarazene-partnereimmel! – hallatlanul kimerítő volt számomra, hiszen ugyanakkor a teljes operai szólamvezetői szolgálatszámot is teljesítenem kellett; az ennyire sok irányú lekötelezettség igencsak igénybe vett akkoriban. Annyira elfoglalt voltam, hogy hosszú hónapokig szinte alig volt szabadnapom... Egy idő után az ember nagyon bele tud fáradni abba, hogy egyik helyről robog a másikra, adott esetekben naponta akár ezer kilométert levezetve, hűséges társával, a nagybőgővel nyakkal lefelé, az anyósülésen... Kedves barátom, Berkes Kálmán – aki a Budapesti Fúvósegyüttes művészeti vezetője volt –, 1992-ben kezdett el tanítani a Musashino Zeneakadémián, Tokióban. S mivel azokat az éveket túlságosan is „húzós” időszakként éltem meg, nyugalmasabb körülményekre vágyva – pontosan emlékszem ma is arra a pillanatra, amikor Dublinban, a Lower Leeson Street egyik szállodája előtt búcsúztunk az éppen Távol-Keletre induló kollégánktól –, azt kértem Kálmántól, hogy ha egy mód van rá, próbáljon meg puhatolózni, van-e valami lehetőség nagybőgőt tanítani Japánban. Nagyon szerencsés voltam ismét, mert éppen akkoriban állt nyugdíjazás előtt a Musashino Zeneakadémia nagybőgő-professzora, Hiyama tanár úr, aki az NHK-nek, a japán Rádiózenekarnak – amelyik a legrangosabbnak számít a szigetországban – volt a szólamvezetője, és így megnyílt előttem a világ egyik legnagyobb, magánkézben lévő intézményének kapuja, ahová 1993-ban hívtak meg tanítani. Először két évre szerződtünk, azután három évente megújuló, kötetlen végű szerződést kapok, azóta is.  

- Kubina Péter többször meghívta Önt a Tatai Nagybőgő Táborba, kurzust tartani; biztos kialakult önben egy kép az itthoni és a japán oktatási rendszerről.

- 2002 júliusában mentem le először Tatára. Meghallgattam egy tanári koncertet, és annyira megragadott ennek a tábornak a hangulata, jellege, hogy azután visszatértem, és többször is szerencsém volt tanítani ott. Kitűnő képzési formának tartom, amikor egy néhány napos nyári kurzus keretében zenekari és szóló oktatás is folyik, egymást szervesen kiegészítve.  Úgy tapasztaltam, hogy nagyon közvetlen a tanár-növendék kapcsolat is; nagyszerű szellemiségű zenei tábor Tata! Remélem, hogy ez a hagyomány tovább él a jövőben; nagy szükség van az ilyesféle kezdeményezésekre. Én Japánban a zeneoktatásnak csupán egy nagyon kis szeletét látom át, viszont azt elég alaposan, és mondhatom, hogy a két ország között, bizonyos dolgokban igen nagy különbségek vannak. Tokióban – ez a metropolis, persze, tudjuk, hogy mekkora! – van egy államilag fenntartott művészeti egyetem, zenei fakultással, és amellett számos magánkézben lévő zenei egyetem is működik, melyeknek egyike a Musashino Academia Musicae, ahol én is tanítok.  Ezeknek az intézményeknek a finanszírozása egyrészt megegyezik a miénkkel, tehát az állam  a növendékek után egy bizonyos fejkvótát biztosít, viszont az oktatás fennmaradó költségeit a növendékek családjai állják – és ez elég jelentős, itthoni fizetőeszközben évi több milliós nagyságrendű összeg, melyhez még hozzájönnek, természetesen, a megélhetés, a lakhatás, a közlekedés stb. költségei.  Az viszont hagyomány Japánban, hogy a tanulók többsége részmunkaidőben igyekszik kiegészíteni a családi apanázst; így valamilyen módon ők is hozzájárulnak a taníttatásuk költségeihez. Más eltérések is tapasztalhatók: ami a mi egyetemünk hangszerparkját illeti, kijelenthetem, hogy a növendékek az iskola zenekaraiban a lehető legjobb minőségű, 1972-76 között készült Pöllmann-nagybőgőkön játszanak, melyek közül négy hangszer öthúros... Nagyon komoly hangzásbeli színvonalat képvisel egy ilyen módon is egységesített szólam. A tanítás helyszíne viszont itthon alkalmasabb, úgy gondolom: nálunk, a mi iskolánkban külön nagybőgő-terem nincs, egyéb órák is folynak az adott teremben, más időpontokban. Az órákon viszont a növendékek saját hangszereiken játszanak. Általában két növendéknek jut egy kényelmes, tágas, fűthető-hűthető gyakorló-szoba.

- Hogyan kezdenek el nagybőgőzni a japán fiatalok? A növendékei mennyire elkötelezettek?

- Úgy tapasztalom, hogy Japánban a középiskolákban több olyasféle, úgynevezett „klub” is van, ahova tartozni lehet-illik, nyilvánvalóan a családi késztetés hatására; a zenei indíttatást tekintve van szimfonikus zenekari, és létezik fúvósegyüttes klub is. A fúvós klub alatt az amerikai típusú wind band/ensemble-t értsük, ahol egy vagy két nagybőgős játszik, hagyományosan! Azok a fiatalok, akik ezekben a klubokban ismerkednek meg a hangszerrel, majd megszeretik azt, és folytatni szeretnék tanulmányaikat, később az állami vagy magán-egyetemekre felvételiznek. Ha nincs meg a megfelelő képességük ahhoz – vagy egész egyszerűen nem töltöttek el kellő időt a hangszertanulással –, hogy bejussanak az állami egyetemre, viszont nagyon szeretnének a továbbiakban zenével foglalkozni, a magániskolákba jönnek. Számos ilyen indíttatású tanítványom volt, és van is. A második kérdésre válaszolva: úgy tapasztalom, hogy a japán növendékek egészen különleges kitartással rendelkeznek és hallatlanul fegyelmezettek. Egy héten egy órát kapnak, viszont abban a hatvan percben minden másodpercet kihasználva igyekeznek az instrukciókat a lehető legalaposabban megvalósítani.

- Milyen korú növendékeket tanít?

- Amikor a növendékek hozzám kerülnek – a tizennyolcadik életévük körül –, általában a hazai konzervatóriumi szint második-harmadik osztályának megfelelő tudással rendelkeznek, azonban két-három év alatt igen gyors tempóban fejlődnek, és az úgynevezett undergraduate évek után körülbelül ugyanott tartanak, mint itthon a főiskola utolsó évében.  A japán oktatási rendszer a következő: az általános iskola után – közkeletű, ámde angol nyelvű fogalmakat használok, elnézést! – a junior high school (3 éves képzés) következik, ezt követi a senior high school (ez is 3 éves). Tehát: 6 éves a középiskola, utána felvételiznek az előbb említett undergraduate, vagy post-secondary education szintre, ami 4 éves, azután a mesterképzés jön, amelyik 2 éves, és végül a doktori; ez 3 éves. Úgy tűnik, a jövőben néhány éven belül alapkövetelmény lesz a doktori végzettség – már amennyiben tanítani szeretne az illető –, úgyhogy mindenkit, akinek ilyesféle ambíciója van, arra ösztönöznék, hogy mielőbb szerezze meg ezt a képesítést!

- 1998-ban megjelent egy gyakorló füzete, „Többcélú skálagyakorlatok nagybőgőre” címmel. Azok számára, akikhez ez a kötet még nem jutott el, fejtse ki kérem a lényegét, metodikáját.

- Az igazat megvallva, úgy tűnik, ez a metódus egy kissé talán túlságosan elvontra sikeredett – merthogy egyetlen hangjegy sincs a füzetben, csak arab és római számjegyek, valamint kis- és nagybetűk láthatók... Valójában digitális skála-gyakorlat-füzetnek is lehetne nevezni... (Nevet.) A lényege az, hogy a Simandl-féle egész- és félfekvés-rendszert – egyöntetűen – egyes fekvések sorává alakítja át.  Tehát: a húrokon az első oktávban tizenkettő – ezekre a mutatóujj, latinul: digit utal – egyenrangú fekvésben játszhatunk, és ez a szisztéma alkalmazandó – a két felső húron – egészen a fogólap végéig. Ezzel a metódussal számomra a fekvésekben való gondolkodás előtérbe helyezése volt fontos, merthogy azzal a problémával szembesültem kint, hogy nagyon sok kisebb kezű leány-növendékem volt, és ekképpen az a fajta játékmód, amelyet – főként a  hangszer felső regiszterében – az 1800-as évek végétől nagy kezű és magas termetű férfiakra – Simandl-tól napjainkig – találtak ki, nem igazán, vagy csak igen komoly – és hozzáteszem, hogy végül is teljes mértékben felesleges! – erőfeszítések árán volt kivitelezhető. Annak idején, a világnak ezen az európai fertályán – tapasztalatból tudjuk ezt – a nagybőgőjátékra általában eleve nagyobb kezű fiúkat választottak ki. Japánban számomra az jelentette a kihívást, hogy ezek a kisebb méretű – ám mégiscsak  nagybőgőzésre szánt – kezek se zeneileg, se technikailag ne jelentsenek akadályt a növendékeknek. Azt a megoldást találtam végül, hogy nem az ujjak nyújtására helyeztem a hangsúlyt, hanem ehelyett inkább a kézmozgást preferálom, a megfelelő technikával, hosszas előgyakorlatok után. Tapasztalataim azt bizonyítják, hogy az ujjmozdulatok viszont – amelyek elengedhetetlenek –, ilyen módon sokkal rendezettebbé válnak, és a kéztartás is harmonikusabb, horribile dictu: szebb lesz. A – különleges módon összetett, azonban szinte matematikai világosságú – skálagyakorlatok alapján számomra is kristálytiszta rendszerré állt össze ez a technika. Persze, a köznapi gyakorlatban magát a füzetet nem tanítom, viszont azok az elvek, amelyek nyomán ez a rendszer egységessé vált és letisztult, meghatározzák a tanításomat, és gyümölcsöző, fontos részét képezik a módszeremnek.

- A 2004-ben kiadott CD-felvétele egyben hiánypótló is, hiszen számos olyan darabot tartalmaz, melyek igazán ritkán hallható művek. Miért pont ezekre esett a választása?

- A kilencvenes években, amikor gombamódra kezdtek szaporodni a nagybőgős felvételek,  egy idő után meglepődve vettem észre, hogy Gustav Láska és František Černý darabjai közül csupán néhányat rögzítettek a nagybőgőművészek. Édesapámtól, aki a harmincas évek óta gyűjtötte a számára elérhető – többnyire igen limitált  példányszámban megjelent – anyagokat, nagyobb kottatárat örököltem, és mivelhogy  kedvenc szerzője Gustav Láska volt a lemezen hallható szólódarabot, az Op. 54-es Koncertstück-öt ő tanította nekem, még a diplomahangversenyemre –, belső késztetés hajtott; szinte erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy ebből a darabból – már csupán az őiránta érzett szeretetből és tiszteletből is! – felvételt készítsek. A megfelelő pillanat  2004 januárjában érkezett el: Naoaki Fukui kollégámmal, a Musashino Zeneakadémia zongora-professzorával, akivel kitűnő emberi és művészi kapcsolatunk alakult ki, ekkor vettük fel az említett CD-t. A lemezen hallható darabok a poszt-romantikus zenei szecesszió stílusában íródott, egészen különleges hangvételű művek, amelyeket sajnos, tényleg nagyon ritkán hallani.

- Tanár úrnak milyen hangszerei vannak?

- Négy hangszerem van, ezekből kettőt Japánban tartok. Az egyikre nagyon büszke vagyok; ezt a nagybőgőt tizenvalahány éve vettem, Németországban. Kovács Lajos készítette, és egyedi ajánlás olvasható a mester címkéjén: „Készítettem Montag Lajos növendékemnek, Kovács Lajos, Budapest, 1943”. Kis méretű hangszer a Kovács-bőgőm, gyönyörűen, csellószerűen szól, és igen kényelmes játszani rajta.

- A jelenlegi kurzus kapcsán milyen észrevételei vannak?

- Ezúton is szeretném megköszönni Kubina Péter tanár úrnak, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen ezt a kurzust és az emlékkoncertet – ami, úgy hiszem, egy  csodálatos, lélekemelő esemény volt – életre hívta! Megható volt tapasztalni az Édesapámhoz való, különleges ragaszkodást, és fantasztikus érzés volt az erre az alkalomra összegyűlt, egykori és mai tanár-kollégák és növendékek között lenni, reá emlékezve. Kubina Péter kitűnően szervezte meg az eseményt, hallatlan energiákat mozgósított Magyarország-szerte; ezúton köszönöm meg neki ezt az élményt, még egyszer! Az az érzésem, hogy minálunk a közép- és felsőszintű – és innen nézve- visszakövetkeztetve az alapfokú – nagybőgős-képzés nagyon jó kezekben van.  A kurzussal kapcsolatban a legjobbakat tudom mondani a résztvevőkről, és – last but not least – kiváló tanáraikról is. Persze, néhány apró észrevétellel az ember igyekszik hozzájárulni ahhoz, hogy egyre magasabb színvonalon játsszanak a növendékek, ám úgy látom, hogy itthon – a nagybőgőzés tekintetében – alapvetően teljesen rendben mennek a dolgok.

                                                                          

2010. 03. 29                                                 Fervágner Csaba