Nagybogo.HU | Nagybőgősök információs portálja


      Ma 2017. március 23., csütörtök, Emőke napja van.     Kapcsolat  Támogatás
Címlap Nagybőgő Hangolása

Hangolása

Silvio Dalla Torre, Rostocki professzor honlapjáról!

Bevezetés

Zenekari hangolás

Szóló hangolás

Terc-Kvart hangolás

Kvinthangolás

 

Bevezetés

Dr C. Nicolae 1816-ban „A nagybőgőn való játék” címmel megjelent cikke 12 különböző hangolást számolt, habár, mint azt ma már tudjuk, ennél lényegesen több volt akkoriban forgalomban. Miután a Kvarthangolás a 19sz. közepe táján érvényesült, és mintegy száz éven keresztül, nem állt viták kereszttüzében, mégis -tiszteletben tartva hangszerünk eddigi történetének hátterét- modern bőgősök ismét a kísérletezés örömével kutatják ezt a kérdést. Az amerikai jazz bőgős Red Mitchel volt az első, aki a Kvinthangolást ismét felhasználta. Renaud Garcia-Fons, a francia „világzenész”, hatalmas sikerrel játszott egy Michael Praetorius által 1619-ben leírt öthúros E-A-D-G-C hangolású „Gross Bass Viol de Gamba” –n. A Bécsi terz-kvart hangolás reneszánszát éli: 2004-ben először rendeztek ebben a kategóriában nemzetközi versenyt. Itt láthatunk egy kis áttekintést a ma használatos nagybőgő hangolásokról, illetve azok sajátosságairól.

 

 

Zenekari Hangolás

A ma zenekari hangolásnak nevezett E-A-D-G kvarthangolást B. Bismantova említi 1694-ben, az akkor favorizált G-A.-D-G nagybőgő hangolás alternatívájaként. Habár ő 1750 és 1790 között Franciaországban elterjesztette ezt a módszert, mégis még további 100 évnek kellett eltelnie ahhoz, amíg standardként érvényesülhetett. Előtte különféle kivételezések voltak, túlnyomórészt a kvinthangolás számára három és négyhúros változatokban. Ma a nagybőgősök túlnyomó része az E-A-D-G hangolást választja, mint ahogy ez a legtöbb nagybőgő iskolában is benne van.

A zenekari hangolás nagy előnye abban van, hogy kevesebb fekvésváltást követel, mint a kvinthangolás, ezért az irodalom nagy része kényelmesen játszható. A hangterjedelmet is sok zenekari műben jogossá teszi. E hangolás 19. századi egyre erőteljesebb elterjedése óta a komponisták csak kis része volt tekintettel erre, ami kétségtelenül nem ritkán a legrosszabb zenei kompromisszumhoz vezetett, példának okáért Johannes Brahms műveiben, amelyeknek dallamvonala megtört, ha kontra E alá vezette.

Ez az ok, valamint, hogy a régi zene követelményeinek megfelelhessenek, Carl Otto „feltalálta” 1880 körül az öthúros nagybőgőt C-E-A-D-G hangolással és „találmányát” szabadalmaztatta is.

A karmesterek akkori lelkesedése az új hangszer iránt nem osztozhatott és osztozik ma is korlátlanul még az öthúroson játszók körében sem. Nem ritkán párosítják az öthúrosokon játszókat a „keserédes” művészettel. Egyrészt az ötödik húr segítségével nem kell lemondani a fontos hangokról illetve a szükséges oktávolásról ( még útmutató is van, melyik hangot, melyik oktávban játszottak!) és olykor tényleg királyi érzés, a legmélyebb hangokkal a zenekart úgyszólván alulról uralni. Másrészt ez a hangszer teljesen más, hogyha finom hangokat kell játszani. Ez függ attól, hogy a nagyobb húrnyomás és a láb nagyobb mérete miatt a hang megszólalása és csengése rosszabb, ezenkívül a húrok közelebb vannak egymáshoz, ami a játékmódot érthetően mind a bal mind a jobb kéz számára megnehezíti. Ezt kifogásolta Franz Simandl is iskolájában. Gustav Láska az öthúrosól kevéssé volt meggyőzve, 1920-ban ezt írta:

„Ami az öthúros nagybőgőt illeti, én határozottan ellene vagyok. Minden ember, aki előnyben részesíti, csaknem az összes karmester, kizárólag azokra a mély hangokra gondol, amelyek a négyhúrosokról hiányoznak, s azokra a mérhetetlen nehézségekre nem, amelyek az öthúros bőgőn való játékkal párosulnak. Én még nem találtam olyan nagybőgőst, aki azt mondta volna nekem, hogy előszeretettel játszana az öthúros „szörnyetegen”. Mindig elítélően panaszkodnak a széles fogólapról ,a bal kézben lévő hatalmas távolságokról, nyújtásokról, hogy a C-húrt erősen és jól megfoghassák. Hogy ez mennyire megerőlteti és elfárasztja a nagybőgőst, arról a halandóknak fogalmuk sincs! A középső húrokat, az E, A és D húrokat sem tudják elővigyázatosságból erőteljesen meghúzni, nehogy a szomszédos húr is megszólaljon. A „kövér nyúlon” az összes zenekari részlet csak nehezen kivitelezhető.”

Az öthúros alternatívájaként a legmélyebb húr meghosszabbítására szolgáló gépházon kívüli konstrukciókat fejlesztettek ki. Karl Pittrich Drezdából, G. A. Buschmann és a berlini Max Poike mechanikákat találtak ki, amelyek Németországban említésre méltók. Az USA-ban és Angliában csak kevés követőre találtak.

Ma a zenekari nagybőgősök közel 20 % -a játszik öthúroson ( amelynek a legmélyebb húrja subkontra H-ra is lehet hangolva), vagy C-gépes hangszeren, mialatt a többi kizárólag az E-A-D-G hangolást használja- kivéve, ha egy marék lelkes nagybőgőstől, aki az újjáélesztett kvinthangolást használja eltekintünk.

 

 

Szólóhangolás

Az úgynevezett szólóhangolással összefüggésben, ami alatt a Fisz-H-E-A húrozást értjük, gyakran Scordatúraról beszélünk. Ez a megjelölés nem korrekt, mert ez alatt egy hangszer alaphangolásának a megváltozását értették. A nagybőgőnél azonban erről aligha beszélhetünk, mivel tudvalevőleg ez a hangolás a 19. századig nem volt ismert (ha a helyi szokásoktól eltekintünk).

Inkább a szólóhangolás maga, ami a zenekari hangolás mellett egyedülálló variánsként létezik. A 19. század közepén különböző praktikák és követelmények által fejlődött ki.

•  Egy magas A húr legkésőbb a Bécsi Klasszika óta a magasan fejlett szólójáték kultúra miatt elhagyhatatlan.

•  A magasabb hangolás felső tartományát a szólisztikus nagybőgő játék számára előnyként ismerték el.

•  Bottesini összes művei

A továbbiakban a hangolás önálló életet kezdett élni, mivel Bottesini óta csaknem minden nagybőgős komponista a szólójátékot részesítette előnyben. Ez a gyakorlat részévé vált a 20. század komponistái által írt nagybőgőműveknek ( mint pl : Hindemith , Tubin, Schuller , Henze és Rota ). Mások újra előnyben részesítették az E-A-D-G zenekari hangolást (mint Genzmer , Francaix ). Ami most következett, az az volt , hogy minden egyes szólisztikusan ambícionált nagybőgősnek legalább két hangszeren kellett tudnia játszani, ha nem akarta a húrokat gyakran cserélni.

Kétségtelenül nem ez az egyetlen hátránya a szólóhangolásnak, amelyet Alfred Planyavszky lát. Jelentős tény az, hogy az 1800 előtt nagybőgőre írt darabokat nem praktikus eredeti hangolásban előadni, mert nehezek, mert nem abban a hangolásban íródtak, mert más ujjrendet alkalmaztak, stb.. Ez azt jelenti, hogy minden nagybőgős, aki egy zenekari állásra törekszik, és ezért a próbajátékon egy klasszikus koncertet játszik, több tekintetben úgyszólván csak egy választása van a hang és a pocsék között: mind a hangszer hangolása, mind az ujjrendek miatt kompromisszum kötésére kötelezik az előadót. A karmester és a többi zenekari muzsikus előtt ez a tény gyakran ismeretlen. Továbbá azt is szem előtt kell tartania a szóló bőgőn játszó nagybőgősnek, hogy az összes zenekari állást a próbajátékon hibás hangnemben játssza, így az csúnyán fog hangzani és nehezebben lesz kivitelezhető. ( Ez is az oka annak, hogy néhány zenekar a nagybőgő próbajátékra a zenekari hangolást teszi kötelezővé.)

Ezzel szemben egy másik probléma összehasonlításképpen kicsi, bár mégsem jelentéktelen: A szólóhangolással a nagybőgő a traszponálandó hangszerhez képest D-ben lesz, mert a szólam C-ben van lejegyezve, azonban egy nagyszekunndal feljebb szól. Ez ahhoz vezet, hogy az eredeti hangnem megtartásával, az összműre nézve fals hangnem keletkezik ( pl : Dittersdorf koncert E-dúrban szól, de az eredeti D-dúrban van.

Ahogyan azt láthatjuk, a szóló hangolás nagyon népszerű, mégsem rendelkezik azzal az optimális bőgő hangolással, amelyet már közel 500 éve keresünk…

 

 

Terc-Kvart hangolás

A szólóhangolás című fejezetben a Bécsi Klaszikus időszakban született szóló nagybőgőre írt művek interpretálásánál leírt problémák miatt az úgynevezett Bécsi Hangolás ( A-D-Fisz-A ) ismét új követőkkel gyarapodott. A körülbelül 1750 és 1810 közötti időszakban népszerű hangolás ( F-A-D-Fisz-A ) négyhúros variációjával (amelyet 1697-ben James Talbot is megemlített) lehetséges az erre a hangolásra komponált darabokat hűen visszaadni. Az akkori idők hangideálja egy nyitott, rezonáns hang az üres és flageolet hangok gyakori használata, amire ez a hangolás a leginkább alkalmas volt. 1767-ben keletkezett első koncertjében Karl Ditters von Dittersdorf sok eszközt használt az előbb felsoroltakból ( az elsőtől negyedik taktusig a dallamot lehetséges volt lefogott hangok nélkül eljátszani). Mozart, Koncertáriájának a Per Questa bella mano (KV 612) nagybőgő szólamában az üres húrok és flageolettek bőséges használatát írja elő, csak hogy a bécsi klasszika időszakából a szóló nagybőgőre írt kb. harminc darabból két darabot említsünk.

Mégis a terchangolás előnyében rejlik a legnagyobb hátránya is: Mialatt néhány hangnem számára, mint a D-dúr, h-moll, Á-dúr , fisz-moll, ez a hangolásmód ideális, addig a többi hangnem számára nehéz, vagy egyáltalán nem praktikus, és nem is kivitelezhető (Az Esz-dúr, c-moll, B-dúr, g-moll hangnemek lejátszásához a hangszert egy félhanggal feljebb kell hangolni) !!! Ezen okból a Bécsi Hangolás mai használatát a történeti előadási gyakorlat pillanatnyi szemszögéből kell ésszerűen szemlélni. Ennek a hangolásnak az egyetemes (bármilyen hangnemben való) felhasználása a behatárolt hangnemek játszhatósága miatt nem lehetséges.

 

Kvinthangolás

A francia nagybőgősök terjedelmes kutatását Paul Brunnak köszönhetjük, továbbá azt, hogy a szerepe és a funkciója, amelyet a nagybőgő, története során magára öltött, újra vitathatjuk. Brun azt a felfogást képviseli, miszerint a nagybőgő eredetileg nem egy a gamba- és viloincsaládból származó öszvér hangszer, hanem már a kezdetektől egy világos, erőteljes hangú a hegedűcsalád tagjaként C-G-D-A kvinthangolás alapötletére épülő hangszer. Utóbbit Brun csak a húrok elégtelen minősége és a nagyon gyakori fekvésváltás követelménye miatt adta fel, amelyeket a hangszer méretei feltételeznek.

És valóban, a nagybőgősök azon kis csoportja, akik a Kvinthangolású bőgőzés reneszánszához hozzájárultak, hangszerük elbűvölő „felszabadulását” élhetik át. Red Mitchel, az amerikai jazz bőgős az új idők első olyan bőgőse volt, aki ezzel kísérletezett. Ritakságszámba menő kísérleteket folytattak egy kvarthangolású csellóval az ún. új hangolás nyomán: Red Mirchell megfigyelte, hogy a cselló hangja negatív irányba változott meg, ha kvartba volt hangolva, és arra a következtetésre jutott, hogy úgy lehetne megfelelően a nagybőgő hangját pozitívan befolyásolni, ha kvintbe hangolják. Sejtése beigazolódott, és olyan lelkes volt a hangszer nyitott, jól rezonáló hangjáért, illetve hogy a kontra C-t öthúros hangszer vagy bonyolult mechanika nélkül érhette el, hogy technikáját rögtön alkalmazta erre a hangolásmódra. Kétségtelenül improvizáló jazz zenészként előnye van a klasszikus kollégáival szemben. A klasszikus kollégák az előre lejegyzett kottához vannak kötve. Mindezek mellett a kanadai Joel Quarrington is úttörő volt, aki mindenekelőtt azt akarta látni, hogyan tud a nagybőgő életben maradni a C mechanika nélkül. A kvinthangolással kapcsolatos tapasztalatairól így ír: „a fizika más, mert a vonós csoport maradékával többet kell foglalkozni.”. Quarringtonnak az a véleménye, hogy a vonósegyüttesekkel együtt lévő harmonikus intonációt csak a kvinthangolású nagybőgővel érhetünk el: „Lehetetlenség a kvarthangolású nagybőgőt tisztán behangolni; ha a kvartokat precízen behangoljuk, az É húr túl mély lesz, és a többi vonós hangszer üres húrjaihoz nem fog passzolni, mert a körülmények természetesen a főnökhöz igazodnak.”

Az amerikai Dennis Masuzzo az első lehetett, aki egy, az öthúros nagybőgőn való játékmód szisztematikus bevezetését kiadhatta „ Playing the Double Bass Tuned in Fifths C-G-D-A” (2004) címmel. Ebben első kísérletéről így ír: „Egy olcsó nagybőgőt használtam, hogy a kvinthangolást kikísérletezzem. A felső tónusban olyan mértékű rezonanciát tapasztaltam, amit még sohasem éltem át.

Valóban nehezünkre esik a kvinthangolásról nem lelkesen írni. A hangbeli előnyök mellett felsorolunk pár továbbit:

•  Csak egy hangszerre van szükségünk ahhoz, hogy az egész zenekari-, szóló- és kamara irodalmat eljátszhassuk. Nem szükséges, hogy egy E-A-D-G hangolású, egy Fisz-H-E-A hangolású, hovatovább egy öthúros nagybőgő a rendelkezésünkre álljon.

•  Az 1800 előtt írt szólódarabok eredeti előadásmódját lényegesen könnyebb eljátszani, mint kvarthangolású nagybőgőn.

•  Mindig eredeti hangolásban vagyunk, nem kell többé transzponálni, mint a szólóhangolásnál.

Természetesen a kvinthangolásnak is vannak hátrányai. Szekund vagy kisterc kettősfogás, csak nehezen kivitelezhető (mialatt a kvart, kvint, szextfogások jobban fekszenek, mint a kvarthangolású nagybőgőn, sőt még szeptim kettősfogást is lehet játszani.) illetve pár hangnem nem igazán előnyös. Egy további hátrány nem a hangolásban magában, mint inkább a nagybőgő változatos történetében és a nem egységes rendszerekben keresendő. Pl.: Művek, melyeket speciálisan a kvarthangolású szóló nagybőgőkre írtak, melyeket kvinthangolásban csak nehezen vagy egyáltalán nem lehet eljátszani ( mégis ahogy az Quarrington első Cd-jén is hallható, még Bottesini darabokkal is megbirkózott a művész).

Több fekvésváltás csak a hagyományos ujjrend-rendszer használatakor szükséges ( a négy ujj technika alkalmazásával inkább kevesebb szükséges), azonban így is működik ez a hangolási módszer, amit Dennis Amuzzo is bizonyít.

Professzor Silvio Dalla Torre is ilyen hangolású nagybőgőn játszik.