Nagybogo.HU | Nagybőgősök információs portálja


      Ma 2017. szeptember 26., kedd, Jusztina napja van.     Kapcsolat  Támogatás
Címlap

A bassetto

Méltán kérdi az olvasó: „mi is az a bassetto? „Jó kérdés...”-hangzik a válasz. Legalább olyan nehéz defíniálni, mint a nagybőgőt, ami a zenetörténet talán legtöbbet változott és változtatott hangszere.

A bassetto szó szerint kisbőgőt jelent, mely igen találó kifejezés méretéből és az általa betöltött szerepéből adódóan. Nézzük meg hát, mikor s mire használták!

Bassetto a barokk zenében:  

Ezt a nevet 1626-ban kapta Biagio Marinitől, de igazán használatos csak 1674 és 1700 között volt, főként Bolognában. A kor híres zeneszerzői kifejezetten erre a hangszerre írtak darabokat szép számmal, olyanok mint Giovanni Battista Mazzaferrata , Sebastiano Chierico , de A. Grossi, G. Colombi és S. Filippini is megajándékozta a kisbőgőt szerzeményeivel. A bassettót concertáló hangszerként használták templomi szonátákban, motettákban, zsoltárokban, de alkalmilag más kamaradarabokban is kapott szerepet. Hangolása valahol a nagy D és az egyvonalas e' között volt.

Habár a bassetto jóformán eltűnt a korban új vívmányként elterjedt „violoncello” miatt, mégsem tagadhatjuk, hogy ez egy és ugyan az a hangszer, amit a firenzei "Vocabulario degli Accademici della Crusca" említ 1729-ben:

"Bassetto: strumento di quattro corde, che si suona come il contrabbasso"

(Bassetto: hangszer négy húrral, ami úgy szól mint a nagybőgő)

Mindenesetre a hangszernek elég elterjedtnek kellett lennie, mivel Antonio Stradivari tervezte egy bassetto megépítését, (de még talán a kivitelezésre is sor került) ez a "Della Valle" gyűjteményben talált bassetto f-nyílás tervrajzából derül ki.

Bassetto a népzenében:

A hangszernek nagy hagyománya van a népzene és a populáris klasszikus zene birodalmában, ahol bassett vagy bassettl -ként vált ismerté. Szélesen elterjedt volt a 20. században, különösen a Bohémia-Ausztria határvidéken. Mint azt megszokhattuk már a nagybőgőnél, itt is színes skáláját találhatjuk meg a méretnek, formának és a hangolásnak: egy Ludvik Kunz nevű cseh bassett kutató 12 féle hangolást nevez meg csak a négy húros hangszernél.

Sűrűn használták szabadtéri koncerteken, vásári mulatságokon, és felvonulásokon, ahol előnyben részesítették a nagybőgővel szemben, mert azt nehéz lett volna cipelni bőrszíjon vállrakapva. Természetesen itt nem kapott szólószerepet a hangszer, csak a kíséretet játszotta, ugyan úgy mint ahogy nagy testvére tette volna.

Cellone és Sous-Basse:

Mint tudjuk, a nagybőgő nem a hegedűk, azaz a violák családjából származik, hanem a viola da gambák éból. 1619-ben Michael Praetorius hét féle „hegedűt” ír le a Syntagma musicum ban, emellett a gambák családja is elég népes, a diszkanttól a kontrabasszusig terjed, és szintén (kb) hét tagú.

A 19. század elejére viszont már csak a hegedű, a brácsa és a cselló, valamint a nagybőgő maradt meg. Ezen „űrök” kitöltésére a 19. század vége óta van törekvés, és a mai napig tart.

Dr. Alfred Stelzner (1852-1906) nem csak hengszerész volt, hanem matematikus és fizikus is. A violottá nak hívott hangszerrel hidat akart verni brácsa és a cselló közt. A cselló és a nagybőgő hangmagasságai közti különbségére pedig cellone nevű hangszer született, amelyet így ír le a "Musikhistorisches Museum von Wilhelm Heyer in Cöln" 1910-ben:

„A csellónét Alfred Stelzner találta fel 1892-ben, amely egy oktávval mélyebben szól mint a violotta és két oktávval mélybben mint a hegedű, követve az úgynevezett 'G-hegedűk' sorát, amelyek kontrasztot adnak a 'C-hegedűkkel' (brácsa és cselló). Igaz is, a név 'csellóne' egy nyelvi badarság amióta a világ

egy kicsinyítő és egy nagyító képzős szótag egyszerű kombinációjából áll.”

Bár a hangszer nem sokkal kisebb mint a cselló mégis halbbass nak hívták

G-D-A-E hangolása miatt.

Harminc évvel később egy francia hegedű készítő mester Léo Sir - úgy mint Stelzner - újra átgondolta a vonós hangszerek csoportját, amelyben helyet kapott a cselló és a bőgő közt az ún. Sous-Basse (jelentése „alá-basszus” azaz „alsó basszus”, ami a csellóval való viszonyára utal).

Hangzó húrhossza 85 cm és teljes hossza 150 cm, hangolása szintén G-D-A-E, két oktávval a hegedű alatt. Eugène Hyard írt a hangjáról az Instrumentation et orchestration című munkában 1922-ben:

„A hangszer a nagybőgő regiszterében szól, de nem olyan mély és öblös a hangja, mint az igazinak. Ez egy közbeeső hangzás, tiszta és világos, kissé fémes az alsó tartományban, és szép telt középen.”

1921-ben Arthur Honegger megírta a "Hymne pour dixtuor à cordes" című művét, tíz „új” hangszerre, amlyben a Sous-Basse is helyet kapott.

1932 februárjában Honegger ír egy szóló darabot erre a hangszerre, mely sajnálatos módon feledésbe merült, címe: "Prélude pour la Sous-Basse et Piano".

Az 1960-as években egy újabb kísérlt indult, hogy megújuljon a vonós hangszerek sora. Carleen Hutchins, az Egyesült Államokban híres hegedű készítő mester megalkotta a violin octet tet, a hegedűk akusztikai sajátosságai alapján. Az együttesben van egy hangszer amelyet „Kis Basszus Violin”-nak nevezett el feltalálója, és hasonlít a Sous-Basséra és hangolása szintén

G-D-A-E volt, de mivel a nagybőgősök ebben az időben nem voltak otthon a kvinthangolásban, ezért a A-D-G-c kvart hangolás mellett döntött.