Nagybogo.HU | Nagybőgősök információs portálja


      Ma 2017. március 23., csütörtök, Emőke napja van.     Kapcsolat  Támogatás
Címlap Nagybőgő Kialakulása

Kialakulása

A nagybőgő a vonós hangszerek családjának ma használatos legmélyebb tagja. Története - hasonlóan a többi vonós hangszeréhez – a XVI. Századra nyúlik vissza, több tekintetben azonban különbözik azokétól. A kontrabasszus regiszter használata a hangszeres együttesek kialakulásával, illetve a basszus szólamnak a barokk kor kezdetétől kivételes hangsúlyt kapó szerepével függött össze. Azok a hangszerek azonban, amelyek ezt a funkciót ellátták, igen hosszideig nagyon változatos formában léteztek. Miközben a hegedűfélék méretei és formái a XVII. Század folyamán lényegében szabványosodtak, a nagybőgők, illetve a hozzá hasonlatos hangszerek alakja egészen a XVIII. Századig jóval változékonyabb maradt, mi több, mind a mai napig nem rögzült egyértelműen.

A ma használatos magasabb vonós hangszerek eredete a hegedűfélékre megy vissza, a mai nagybőgő viszont rokonságban áll a vonósok másik csoportjával, a violákkal is. Ez megmutatkozik mind a nagybőgő építésében (lapos hát), mind hangolásában (kvarthangolás). Ezeknek a jellegzetességeknek az oka a nagytestű hangszer kezelésében keresendő, minthogy a domború hátú, hegedű szerű építésű hangszeren körülményesebb lett volna a játék, a hegedűfélék kvinthangolása pedig a fogásokban okozott volna nehézséget. A két hangszercsoport között számos markáns különbséget találunk. A violák teste nagyobb, kávája szélesebb volt, s ez csúcsosan kapcsolódott a lapos, rövid nyakhoz. Fedőlapjuk kevéssé domborodott, hátlapjuk lapos volt, faanyaguk vékonyabb, húrjaik száma öt-hét volt, érintőkkel rendelkeztek, hangolásuk tercekben és kvartokban történt, vonójukat mind alsó, mind felső fogásban használták, hangjuk pedig nazálisan hatott. Ezzel szemben a hegedűfélék kávája keskenyebb, fedőlapjuk domborított, faanyaguk vastagabb volt, érintők nem voltak, négy húrjukat kvintben hangolták, vonójukat felső fogásban használták, hangjuk pedig nyíltabb, élesebb volt.

A legkorábbi nagybőgő jellegű hangszerre való utalást B. Prosperónál találjuk, aki 1493-ban számol be spanyol muzsikusokról, akik „ember nagyságú hangszereikkel” érkeztek Rómába. Az 1520-as évekből való írásos feljegyzések megemlékeznek egy contrabasso di viola vagy viola di contrabasso nevű instrumentumról. Az 1530-as évekből pedig leírásokat találunk a violone firenzei ünnepségeken való használatáról. Közelebbi tájékoztatást ad Silvastre Ganassi 1542-ben megjelent Regola Rubertina-ja, mely már közli a gran basso viola de braccio nevű hangszer hangolását is: D-G-C-E-A-D. Ez az instrumentum azonban még nem bitorolta a kontraoktávot. A legkorábbi fennmaradt hangszer, amit a mai nagybőgő elődjének tekinthetünk, a Francesco Linarolo velencei mester által 1548-ban készített basszusgamba, amely némi átalakítással még ma is használatban van az amszterdami, de Gruyter kezében.

A XVI. Század második feléből már több nagybőgő-ábrázolást ismerünk. Tudásunkat kiegészíti néhány fennmaradt hangszer, így Hanns Vogel 1563-ban épített kontrabasszus violája, amely hangszekrényében erősen emlékeztet a viola da gambákra, de már hasonlít a mai nagybőgőre is. Ez egy hat húros hangszer, hangolása terc-kvartban történt, de fogólapja már hosszabb, és eltűntek róla az érintők. Ventura Linarolo 1585-ben készült hathúros kontrabasszus gambájának alakja már teljesen azonos a ma ismert nagybőgőjével. Játszólapja a hat húr miatt még széles, de érintő nélküli. Hátlapja sima, és felül „csapott”. G. P. Maggini 1597-ben készült csodálatos hangszere, amely ma a stockholmi királyi gyűjteményben található, jobban emlékeztet a gambákra. Hat húrja terc-kvarthangolásban van. Fogólapja jóval hosszabb, mint a több tíz évvel korábbi Ventura Linarolo-féle hangszeré. Meg kell még említene a markneukircheni múzeumban található óriásbőgőt , amit 1600 körül építettek állítólag Magyarország területén. Ezen jól megfigyelhetők az akkoriban használatos fakulcsok és rövid játszólap.

A hangszer méretei:

teljes hossz

223,5 cm

nyakhossz

88,5 cm

a játszólap hossza

122,5 cm

legnagyobb szélesség

83 cm

nyakhossz-törzshossz arány

2:3

Gasparo da Saló azonban a XVI. Század utolsó évtizedeiben már „igazi” nagybőgőket épített három-, négy-, és öthúros változatban. Ezeket a muzsikusok kvintekben hangolták. Játszólapjuk a kisebb számú húrnak megfelelően keskenyebb, de egyben hosszabb is, eléri a 85 cm-t. Ilyen hosszú fogólapot az elődök közül senki sem készített. Da Saló hangszerei a mai nagybőgő minden jellegzetességével rendelkeznek. Azóta tökéletesedett és szépült a hangszer, de lényegében nem sokat változott. Da Saló nagybőgői ma is minden változtatás nélkül használhatóak lennének.

A XVII. Század során a Da Saló által kialakított modell nyomán zajlott a nagybőgőépítés, és még Antonio Stradivari 1714-ben épített mesterműve, sokak szerint a legszebb bőgő, sem tér el sokban e példáktól, legfeljebb külső formája egyes jellegzetességeiben különbözik attól.

Húrozás

A nagybőgő húrjainak száma három, négy, öt vagy hat lehet, ma négy- és öthúrosak használatosak. Igen fontos esemény volt a hangszer törtértében, amikor 1650 körül alkalmazni kezdték a befont húrokat. Ez nyitotta meg az utat a jól csengő, valódi mély hangok felé.

A XVIII. Században kisalakú bőgőket is építettek három húrral (Halbbass, Halbviolon). Ezek hangterjedelme ugyan a mély regiszterben egy kvarttal megrövidült, ezzel szemben egyes vélemények szerint hangjuk erőteljesebb és világosabb volt. Ilyen Stradivarinak Koppenhágában a Claudius gyűjteményében található úgy nevezett basset-je, amelynek teljes hossza mindössze 148 cm.

A hármas húrozást egyébként nagyalakú bőgőkön is előszeretettel alkalmazták, főleg, mint szólóhangolást, és csak a XX. Század elején tűnt el végleg. Maga Giovanni Bottesini, a múlt század egyik legjelentősebb virtuóza is a háromhúros bőgőt tartotta az igazi szólóhangszernek. Ezt azzal indokolta, hogy a szólóirodalom csak a legritkább esetekben igényli a legmélyebb húr használatát, így ennek fölszereléséért nem érdemes a zengőbb hangot feláldozni. Ennek ellenére a háromhúros hangszer ma már végérvényesen a múlté, s csak múzeumokban található.

A XVIII. Század kezdetén olasz és német mesterek próbálkoztak zenekari használatra egy basso da camera nevű négyhúros hangszerrel, amelynek alsó húrjai kvartban, a felsők kvintekben voltak hangolva. Ezzel a hangszerrel Dragonetti is próbálkozott a zenekari játékban, de az nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A háromhúros nagybőgő feltehetőleg Franciaországból indult hódító útjára a XVIII. Században, majd gyorsan elterjedt Olaszországban, Spanyolországban és Angliában. Németországban a korábbi öt-, hathúros változatok helyett a XVIII. Században a kvarthangolású négyhúros nagybőgő vált általánossá. Franciaországban már a XIX. század közepén áttértek a négyhúros nagybőgőkre. Olaszországban a háromhúros hangszereket főleg szólisztikus játékra használták, a zenekari játékban jobban kedvelték a négyhúrosokat. Itt a háromhúros nagybőgők használata csak a XX. Század elejére tűnt el teljesen. Spanyolországban és Angliában pedig még tovább fennmaradt.

Ahogyan aztán a zeneszerzők mind mélyebbre vezették a nagybőgő szólamait, egyre inkább szükség volt a negyedik húrra is. Gluck, Beethoven, Schubert és Weber egyaránt alkalmazták már a kontra C-t, amely még a négyhúrosokon is csak scordaturával szólaltatható meg. Ennek megfelelően fokozatosan elterjedtek az öthúros nagybőgők, illetve az úgynevezett C-mechanika, amelynek a segítségével az E-húrt pillanatok alatt le lehet hangolni C-re.